Az alaptörvény fordulaton kívül
még egy átfedés van: az ország fővárosa Budapest.
Mellesleg az 1949. évi XX. törvénynek ennél több köze a rendszerváltozást megalapozó – egyébként kétségkívül ideiglenesnek szánt – 1989–90-es alkotmánymódosításhoz sincs, mert akkor azt teljesen újraírták.
Azután is többször módosították, mígnem a Fidesz 2011 tavaszán a történelem szemétdombjára dobta az egészet. Valószínűleg nem tette rosszul, hiszen az MSZP–SZDSZ-koalíció már a kilencvenes években is kísérletet tett az átmeneti alkotmány újraírására. Ez a folyamat elsősorban a belső ellentétek miatt rekedt meg, de kérdéses lehetett az is, sikerül-e megnyerni legalább egy ellenzéki pártot az MDF, a kisgazdák, a kereszténydemokraták vagy a legkevesebb képviselői hellyel rendelkező Fidesz közül.
Akkor ugyanis az új alkotmány elfogadását háromnegyedes többséghez és népszavazáshoz kötötték,
miközben a balliberálisok a parlamenti mandátumoknak csak nem egészen 72 százalékával rendelkeztek. Vagyis: a kormányoldal önmérsékletet tanúsított. Nem így gondolkodott a Fidesz 2010-ben, hiszen a KDNP-vel közösen szerzett 68 százalék birtokában azonnal – egyeztetés nélkül, többnyire egyéni képviselői indítványra – nekiálltak az alkotmány barkácsolásának.
Elsőként eldöntötték, hogy a parlament legfeljebb kétszáz fős lehet – amivel nincs is baj –, majd megváltoztatták az alkotmánybírák jelölésének szabályait, szűkítették a testület hatáskörét, nyugdíjba küldték tapasztalt bírák sorát, s az alaptörvénybe foglalták, hogy a „pofátlan” végkielégítések után különadót lehet megállapítani. Volt többmás korrekció is, miközben a Fidesz már a 2010-es választások után nyilvánvalóvá tette, hogy nem éri be ennyivel.
A kétharmados többség a kormánypárt értelmezésében ugyanis azt jelentette, hogy a választók kinyilvánították „elvárásukat” az új alkotmány megalkotására. Mondhatnánk persze, hogy nyilvánította a fene. Azt meg sokan végképp nem akarták, hogy egy ismeretlen összetételű testület társadalmi vita és politikai egyeztetés nélkül a normaszöveget, amelyhez az alaptörvény koncepciójának kidolgozására a 2010 júniusában gründolt bizottságnak sem volt sok köze.
A korábban senki által nem ismert tervezetet – amely állítólag Szájer József fideszes EP-képviselő iPadjén készült – 2011. március 9-én hozták nyilvánosságra, majd 14-én benyújtották az Országgyűlésnek, s március 22-én kezdődött meg a vita, április 18-án pedig döntöttek róla a képviselők. Már aki, mert a Jobbik-frakció kivételével – amelynek tagjai a nem gombot nyomták meg – az ellenzéki pártok bojkottálták az alkotmányozási folyamatot és a zárószavazást is.
Ha tehát valamiért most mégis aktuális az alaptörvény, az a születésének módja, mert
a pártállami után megint van egy a nemzet többségére oktrojált alkotmányunk. Ami akkor is igaz, ha nem külső kényszer, hanem a Fidesz küldetéstudatos elitje erőltette ránk.
S hogy ezt soha ne feledjük, az új alkotmányt a Fidesz választási győzelmének első évfordulóján hirdették ki, s 2011. április 25-ét az alaptörvény napjának is nyilvánították.
Mindez legalább két problémát vet fel. Miután 2010-ben nem jött létre forradalmi alkotmányozó hatalom – bár a kormányoldal bevezette a fülkeforradalom fordulatot –,
érdemes vizsgálni, volt-e alkotmányozási kényszer, és a politikai többség rendelkezett-e legitimitással az új alaptörvény megalkotásához. Az előbbire mértékadó források szerint nem a válasz.
A sokszor módosított – vagy inkább újraírt – 1949. évi XX. törvény sok sebből vérzett, és nem vált tökéletessé, ám az Alkotmánybíróságnak többé-kevésbé sikerült használható tartalommal kitöltenie.
Az alapjogokat illetően így nagyjából rendben volt a dolog, tehát semmi sem indokolta a rapid, a társadalmi és a politikai erők közötti párbeszédet mellőző alkotmányozást. Helyette nemzeti konzultációt hirdettek, de az az irányított kérdésektől eltekintve is igencsak álságos volt, mert amikor a beérkezett válaszokat 2011 márciusának végén összegezték, a parlament már tárgyalt az alaptörvény tervezetéről.
A legitimációt illetően viszont nem lehet senkinek kételye, mert a korábbi alkotmány – amelyet a Fidesz érvénytelennek nyilvánított ugyan, mégis arra hivatkozva hozta meg saját alaptörvényét – nem tett különbséget a törvényhozó és az alkotmányozó hatalom között, s ez ma is így van. Vagyis minősített többséggel rendelkező politikai erő megváltoztathatja, sőt újra is írhatja az alaptörvényt. Érdekes, hogy erre a rendszerváltozás idején nem gondoltak, miközben – főként az MSZP-vel szembeni bizalmatlanság okán –számos, az alapvető jogokat érintő törvény módosítását kétharmadhoz kötötték.
|
| Mészáros János / Mediaworks-archív |
Úgy tűnik, nem számoltak viszont azzal, hogy egy párt – vagy pártszövetség – valaha is egymagában meghatározó többséget szerez, ráadásul nekiáll alkotmányozni. Ez a helyzet már 1994-ben bekövetkezett, ám akkor az SZDSZ belső ellenzékként működött, így szóba sem jöhetett volna, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon konszenzussal kialakított rendszert alapjaiban fogassák fel. Egyetlen párt jutott viszont 2010-ben akkora többséghez, amelynek birtokában bármit megtehetett. Így felszámolhatta a fékek és ellensúlyok rendszerét, maga alá gyűrhette a független ellenőrző szerveket, amelyek élére kizárólag megbízható embereit állította, és saját képére formálhatta az ország alkotmányát.
Mindez olyan hihetetlen módszerességgel folyt, hogy csapdába ejtették a következő kormányokat is: akinek nem lesz kétharmada, a sarkalatos törvények sokasága miatt a Fidesz kottájából játszhat jó ideig.
Nem változtathatnak például a nemzeti vagyonra, a termőföldre, a nyugdíjrendszerre, az adókra vagy a jegybankra vonatkozó szabályokon, nem módosíthatják a választási rendszert, nem adhatják vissza az Alkotmánybíróság korábbi jogköreit, s nem írhatják újra a bíróságok igazgatásáról szóló – az Országos Bírósági Hivatal elnökének túlhatalmat biztosító – jogszabályokat.
Nem mellesleg együtt kell dolgozniuk azokkal a fideszes káderekkel, akiket kilenc–tizenkét évre betonoztak be a többi közt a Kúria, az ügyészség, a számvevőszék, a médiahatóság élén meg az Alkotmánybíróságon. Kétharmad híján természetesen nem módosítható az alaptörvény sem. Pedig lenne mit tenni: világnézetileg semleges, az alapvető jogokat hiánytalanul elismerő, a közhatalom valódi korlátját jelentő, a bíróságok és az alkotmánybíráskodás függetlenségét garantáló, a polgároknak a közügyekben érdemi részvételi lehetőséget teremtő új alkotmányra van szükség.
Azt azonban egyelőre nemigen tudni, hogy ezt egyszerű többséggel miként lehet megvalósítani. Jogállami módon valószínűleg sehogy. Nem jogállami eszközökkel pedig – bár a parlament az alaptörvény elfogadásának körülményeire hivatkozva esetleg kimondhatná annak érvénytelenségét – életveszélyes lenne próbálkozni. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha egy politikai erő minősített többséggel nyerne 2018-ban, ami azonban elég valószínűtlennek tűnik. De ha ez bekövetkeznék is, egy új alkotmányról csak széles körű társadalmi, szakmai és politikai egyeztetés után dönthetne a parlament, és a dokumentumot – annak legitimitását erősítendő – népszavazásnak kellene megerősítenie.
S tanulva a múltból:
az alaptörvénynek tartalmaznia kell megváltoztathatatlan rendelkezéseket, valamint garanciát arra, hogy az alapjogok korábban elért védelmi szintjét soha senki ne ronthassa le.
A realitás persze sokkal inkább az, hogy ha a Fidesz veszít is, senkinek nem lesz kétharmada. Tehát arra kell felkészülni, miként lehet együtt élni az átkos örökséggel. Rosszabbik esetben a negyedik Orbán-kormánnyal. Meg lehet reménykedni abban, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének ránk kényszerített alaptörvénye rövidebb életűnek bizonyul, mint a negyven évet megért sztálinista alkotmány.
