A Migration Aid önkénteseivel együtt itt lehetne az evangélium örömhírét hirdető református egyház, de nincs itt. Itt lehetnének a szeretetszolgálatok, de nincsenek. A debreceni önkormányzat is távol tartja magát, holott mobil vécékkel segíthetne, a vasútállomás mosdója ugyanis este koedukált, kilenckor pedig már be is zár. Az első szerelvény hajnal fél háromkor indul Pestre, a vonatra várakozó menekültek nem tudják a vasúti vécét használni. Ezt meg kellene oldani a város érdekében, de mondom, a városháza mintha nem is létezne. A Migration Aid aktivistái azt mondják, a szegedi önkormányzat az ottani vasútállomáson permetkaput állított föl a menekülteknek, Debrecenben ez senkinek eszébe nem jutott.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
Kik azok, akik mégis itt vannak? Az egyik főszervező Vékony Szilvia szociális munkás, aki azt mondja, az emberi lelkiismerete hozza ide minden este. Ő maga is anya, bele tudja képzelni magát egy olyan nő helyzetébe, aki az otthonát terhesen kénytelen elhagyni a bizonytalanért. Nem is olyan régen pár órán múlt, hogy egy menekült asszony babája nem debreceni, hanem bicskei lett: a bicskei menekülttáborban szülte meg a picit. De Debrecenben találkoztak már tizenhárom napos babával is: a kis menekült a macedón határon jött a világra.
Nem véletlen, hogy amikor Vékony Szilvia kedd délután több társával adományokat szállít a debreceni befogadóállomásra, külön felhívják a figyelmet egy rózsaszín bőröndre, amelyet kismamáknak állítottak össze. Van benne köntös, hálóing, babakelengye, törölköző, minden, ami egy újszülött ellátásához kell. A külföldieknél aligha vannak efféle ruhadarabok, hiszen a legtöbb embernek annyi holmija van, amit maga elbír. Táska az egyik kézben, gyerek a másikban, hátizsák, a kicsi kezében plüssállat.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
Vékony Szilvia azt mondja, valamelyik este megjelent az állomáson egy „hagyományőrző” módon nagyon magyar csapat, és számon kérték a menekülteknek nyújtott segítséget. „Engem már mindennek lehordtak”, meséli az asszony, „voltam zsidó, liberális, kommunista, úgyhogy én ezekkel az úgymond hagyományőrzőkkel túl sokáig nem foglalkozom”. Majd hozzáteszi:
„azon végül is mit magyarázzak el, hogy az embertársaink bajba kerülnek, akkor segítenünk kell nekik?”
Megtudom, hogy az adományok hetven százaléka Pestről érkezik, a harminc százalékát Debrecenben szedik össze. Sok itt élő muszlim adakozik: a külföldi egyetemisták vizet, konzervet, száraz élelmet hoznak, a Sámsoni úton pedig dolgozik egy ugyancsak muszlim pék, aki az estére megmaradt péksüteményt adja oda a menekülteknek. Azt mondja, az adakozást a Korán írja elő.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
Az önkéntesek között összefutok régi ismerősömmel, Barna Ádám antikváriussal, aki két-három hete szinte minden estéjét a vasútállomáson tölti. Az első héten a saját pénzéből vásárolt nekik vizet, kekszet, gyümölcsöt. Kétgyermekes apaként azt mondja, az ő szíve a pár éves kisgyermekek miatt facsarodik össze, hiszen embertelen körülmények között kell élniük hónapokig.
A keddi vonattal is érkezik több pakisztáni kisgyerek, s meglátok köztük egy három év körüli kisfiút, aki csillogó szemmel rohangál a peronon. Látszik rajta, azt hiszi, hogy játékos kalandba keveredett. Pedig éppen most érkezett meg a valóságba.
