galéria megtekintése

Regénybe foglalt csoda

Életének nyolcvanötödik évében manhattani otthonában tüdőrákban elhunyt Edgar Lawrence Doctorow, a nagy amerikai író, a Ragtime című regény alkotója.

Irigykedtem persze.

Mert ott élt, ahol a regénye is játszódott. Csak más időben, de közel ahhoz az időhöz, amit még mondatokkal be lehet fogni.

New Yorkban született, és abban New Rochelle-ben élt, abban az 1906-ban épült házban, amelynek másába a Ragtime elején beköltöznek a szereplők.

 

Talán túl hamar olvastam azt a regényt. Nem tetszett, innen tudom, hogy jó lehetett. Akkoriban még a nagy ívűekhez voltam szokva, pikareszk, Dumas és Verne, Stendhal meg Hugo. Ezekhez meg nehezen illettek a kattogó mondatok, a kissé széttartó regényszerkezet. A felvillanó és gyorsan tovatűnő képek, epizódok. A töredezettség izgalmas ritmusa. De azért odavoltam ez ilyen mondatokért: „A szex és a halál Amerika-szerte alig volt megkülönböztethető”.

A múlt század első két évtizedét írta meg zseniálisan, tényszerű fikcióként, és ebből forgatott Milos Forman remek adaptációt, a nyolcvanas években. Én meg nem szerettem, mert akkor még úgy akartam látni a világot, mint Monte Cristo vagy Nemo kapitány. Nem érdekelt az utolsó békeidők zűrzavara, az ártatlanság elvesztése, még magam sem akartam elveszíteni az ártatlanságomat.

E. L. Doctorow 2008 augusztusában
E. L. Doctorow 2008 augusztusában
Mark Sobzcak / Wikipedia

Aztán A nagy menetet olvastam tőle, ami akkor tetszett, pedig éreztem, hogy közepes mű. Nehéz az írók sorsa. Mert az olvasókra bízza magát.

Most már végképp.

Épp a minap gondoltam rá, hogy újra kellene olvasni a Ragtime-ot, hogy nekünk még dolgunk lenne egymással, és azon töprengtem, hogy vajon él-e még Doctorow, vagy csak elkerülte a figyelmemet a halála. De hát írókkal és művekkel szemben ez igazán felesleges kérdés, amíg valaki felüti a könyvet, belebújik a lapok szabdalta világba, addig minden él, minden élő marad.

És akkor ma reggel jön a hír, hogy vége, hogy tényleg elment. Megint egy ismeretlen ismerőssel kevesebb.

Magyarul nyolc regénye és két elbeszéléskötete jelent meg, vagyis elvileg a hazai olvasónak ismernie kellene. Valahogy mégsem tudott olyan kultikussá válni, mint mostanság Franzen vagy kicsit korábban Easton Ellis. És nem kezelték úgy, mint az örök Nobel-várományost, Philip Rothot, vagy a nyolcvanas, kilencvenes években szintén népszerű Updike-ot. Kicsit mögéjük húzódva élt, egyre jobban távolodva régi sikereitől, a Ragtime-tól és a Világkiállítástól. Talán az is volt a baj, hogy az utolsó regényei már nem okoztak akkora felfordulást, márpedig a világ a zajos sikerekre rendezkedik be, ami ettől elmarad, végleg lemarad.

Így aztán itt van most újra, súlyos apropóként, és jó lenne megint közelebb édesgetni magunkhoz. Beszélni róla, olvasni. Ledolgozni a kényelmet, a feledést, a nemodafigyelést.

A klasszikusokkal törődni kell, mert különben csak a polc hajlik meg alattuk, mindhiába. És most eggyel több van ott is. Nagyobb a súly rajtunk, és kevesebb rajta. Úgy gondolok rá, ahogy Houdini gépe emelkedik a levegőbe, és a sok erőfeszítés után végre megpillantja a távolban a középkori Hamburg kontúrját. A regénybe foglalt csodát.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.