Amikor a postán álltam sorba, Klement Aranka, a mészáros lánya meglátott: „Még zsidók bejöhetnek a postára?" – kiabálta, majd hozzátette: „Intézkedni fogok, hogy ez ne így legyen!"
Vasárnap délutáni szórakozás: a barátnőimmel az Apolló moziba mentünk. A pénztárnál nyújtjuk az öt darab 20 fillérest. Péter Manci pénztárosnő a következő szavakkal lökte vissza: „Ti még nem tudjátok, hogy zsidó már nem jöhet moziba?!"
A következő a salgótarjáni gettóban történt. A Rákóczi úti polgári iskola tantermeiből csendőrség lett, a kínvallatások helyszíne. Arany után kutattak.
Ábrahám Pál kétgyerekes pásztói apa nem vallhatott az aranyáról, mert nem volt neki. De a csendőrök levetették a cipőjét, és úgy verték szét a talpát, hogy az állomásra, a vagonhoz már hordágyon hozták. Dr. Belák Pista nem sokáig bírta a kínzást. Kiugrott az emeletről és szörnyethalt.
Az akkor 33 éves Rózsi nagynéném, Weisz Gyuláné a kivallatást végző csendőrnek ezt merészelte mondani: „Ha szétveri a talpam, akkor többé nem fogok tudni a lábamra állni!"
A gettóban hagyott, öt és fél éves kisfiáról – mivel férje munkaszolgálatos volt valahol Ukrajnában – azt mondta, hogy róla majd a csendőrnek kell gondoskodnia! A csendőr erre váratlanul megkegyelmezett neki.
Az Óvoda téri gettóban tartottuk meg pünkösdkor, a zsidó „pünkösdi", a svüeszi imádkozást, még utoljára együtt mondtuk el a halottak utáni imát, a maszkert. A munkaszolgálatos Boros Feri pár nap szabadságon volt. Átölelve, magához szorítva hozta az imához kétéves gyönyörű kislányát, Évikét, akit ekkor látott utoljára...
A csendőrök egyik hajnalban végigordították az Óvoda téri gettót. „Felkelni, csomagolni, indulás a Bánya-istállóba!" (Ez a bányában használt lovak szálláshelye volt.)
Ijedten, kapkodva készültünk. Eltelt egy-két óra, és újra jöttek a csendőrök. „Kifelé, indulás!" – ordították ismét. Az Óvoda téri gettóban lévő Gombó-udvar felé tereltek, ahol időközben egy sátrat húztak fel. Ide, mutatta a csendőr, mindenki bemegy. És bent a sátorban – meglepetésemre – tiszti egyenruhában a volt iskolaigazgatóm, földrajztanárom, Nagy Antal állt. Én éppen elé kerültem. Átvizsgálta a kézicsomagomat, majd rápillantott a karórámra. Miközben azt levette, a következőt mondta: „Zsuzsám, rendelet van. Zsidónak nem lehet karórája. Nem is lesz már rá szükséged!"
A függönnyel elkerített részen pedig a bábák a nők hüvelyében kutatva keresték még mindig az aranyat.
Három napon át érkeztek az emberek a salgótarjáni gettókból: az Óvoda téri, a Fő utcai és a Zsidó utcai gettóból a Bánya-istállóba. Schweitzer néni a második napon – a csendőrök felügyelete mellett, reszkető léptekkel – jött meg a hét gyerekével. Már csak fönn, a szénapadláson volt számukra hely, ahol korom sötét volt és pokoli hőség. Álltak az emberek százával, lebénulva, kimerülten... Schweitzer Mártával, a barátnőmmel szétnéztünk, mit lehetne tenni. Csak egyet: A kátránypapírokat le kell vágni az ablakokról.
Levágtuk, és kaptunk kis levegőt, végre. Alig ültek le a gyerekek a fekvőhelyként készített szalmára, megjelentek a csendőrök: „Ki merészelte ezt csinálni?" Jelentkeztünk Mártával, levittek minket, és elmondták, hogy milyen büntetés vár ránk, amit mi fel sem fogtunk.
Éjféltájban az istállóban patkányok kezdtek ugrálni az alvókon. Ez elmondhatatlan borzalom volt.
Az istállót a harmadik napon meglátogatta Endre László, belügyi államtitkár, a deportálások egyik fő irányítója.
Akkor már több ezren voltunk oda zsúfolva, mivel Rimaszombatról és a környékről is megérkeztek az emberek. Endre László beszédet tartott. „Meg vagyok elégedve, így képzeltem" – mondta.
Aztán elindultunk a vasútállomásra, ahol hosszú vagonsor állt. Szemben a patakparton kint állt csaknem az egész város. Néztek minket. Nem sajnáltak, nem hoztak vizet sem, csak látni akarták, mi történik. Néhány SS-katona és egy szakasz csendőr nevetgélt és sörözött.
Grünwald Dezsőt, salgótarjáni zsidó kereskedőt jelölték ki, hogy a vagonba beterelje az embereket. Dezső besegítette a vagonba 90 éves anyját, a feleségét, három gyermekét, aztán kötelességtudóan szaladt a hőségben vagonról vagonra, nehogy lemaradjon valaki.
Rajta kívül még egy ember járkált igen feltűnő módon a vagonsor mellett. Dr. Varga ügyvéd volt, aki saját szemével akart meggyőződni arról, hogy az ő konkurenciájára, a város két legjobb ügyvédjére, Gádor és Szalvendi zsidó ügyvédekre rázárták-e a vagonlakatot.
A szerelvények indítása még váratott magára. Mint kiderült, két okból. Az egyik, hogy Lusztig doktor feleségét hozták ki hordágyon, aki nyolc hónapos állapotos volt, és a bányakórházban feküdt. Feljelentették, mondván, hogy zsidó asszony van a kórházban.
A másik oka a várakozásnak az volt, hogy egy férfi, tiszti egyenruhában, első világháborús kitüntetésekkel, nem volt hajlandó beszállni. „Kivételezett vagyok, ide küldik a felmentésemet!" – kiabálta. Aztán még a vagonban is várta a felmentését...
A vagonokban 75-en, 80-an voltunk szorosan egymás mellett állva vagy ülve. Hőség, üres vödör a szükségleteinknek és egy vödör víz, mosakodásra. Öregek, betegek, gyerekek, anyák, akik még szoptattak is, és három állapotos nő, köztük a vagonban szült Burger Lászlóné. Kivovics Hédi rimaszombati anyósa kezét fogva hangtalanul szenvedett. De a gyerekek sírása, nyöszörgése, szinte kibírhatatlan volt.
Az öt és fél éves unokaöcsém, Weisz Gyurika a vagonban, emlékszem, a kis hátizsákján ült. Százszor is megismételte a kérdést: „Anyu ugye hazaérünk szeptemberre!?" Sem szeptemberre, sem decemberre nem ért haza...
Ezután, hat éven át nem volt első osztályos zsidó gyerek a salgótarjáni állami elemi iskolában.
Két nap, két éjjel mentünk. Szavakkal elmondhatatlan éjszakákon, nappalokon át.
Megérkeztünk Auschwitzba. Kinyílt a vagonajtó. Világosság és levegő. Csíkos ruhás férfiak ugráltak föl... Minden csomagot a vagonban kell hagyni, kiabálták, és halkan a gyerekes asszonyoknak odasúgták: „Te azonnal odaadod anyádnak a gyerekedet! Ők kocsin mennek, enni kapnak és szállást!" És kapták karjaikba a gyerekeket a nagymamák...
Mi lent álltunk a vagon előtt. Emberek ezrei előttünk, mögöttünk. Egymás kezét fogtuk. Álltunk, vártunk, amikor megkezdődött a szelektálás. Mengele engem jobbra küldött. Erre anyám utánam ugrott, mondván németül, hogy én az ő lánya vagyok. Mengele meglepődött és megkérdezte tőle: „Te tudsz dolgozni?" Erre anyám: „Nézd meg a kezemet! Egész életemben dolgoztam!"
A családból már csak az én nagynénémet, Rózsit láttam egy percre. Fogta Gyurika kezét. Nem adta őt oda a nagymamának! Két óra múlva a gázkamrában ölték meg. A gázkamrában nem volt egyetlen túlélő, így tanú sem maradt. Csak a különleges Sonderkommandó tagjai tudták, hogy mi történt velük. Ők mondták el, hogyan váltak füstté családunk tagjai.
Azokat, akiket jobboldalra küldtek, kutyákkal hajtottak a SS-katonanők egészen a zuhanyozó, a fertőtlenítő épületéig. Az SS üvöltötte: „Mindent levenni! Meztelenre vetkőzni! Tovább! Padokra leülni!" A borbélyok nekünk estek, nullás géppel kopaszra nyírtak. A zuhanyozóban víz folyt a zuhanyból. Alig ismertük meg egymást. Csúf emberi roncsok lettünk.
Ezután három kilométert kellett gyalogolni, és megérkeztünk Birkenauba, a B1-es női lágerbe. Latrina, barakkok hosszú sora. Üres barakkok, nincs emeletes ágy, priccs, nincs villany, nincs víz. Az ablakok üvegtelenek. 1200-an voltunk egy barakkban. A földön ülve, egymásnak dőlve. Lehetőleg salgótarjániakkal együtt. Egy vödör víz volt öt embernek három-négy naponként.
Napközben ültünk a földön a barakk és a latrina között. És vártuk, nem a csodát, hanem az újabb és újabb szelektálást. A barakkokban a nőknek meztelenül kellett körbe-körbe sétálni. Akire Mengele a pálcájával ráütött, az dolgozni mehetett, akire nem, az a gázba.
Befejezésül még elmondom barátnőm, Gottlieb Ili történetét: Ő nagyon beteg lett, és már vagy ötször ment körbe Mengele előtt, amikor a következő körnél egy pillanat alatt összeszedte minden erejét és felugrott a szelektálásra kijelölt barakk ablakába. Mi, akik az udvaron voltunk, kihúztuk őt az ablakon át, az üvegszilánkok lehúzták a bőrét. Egy használt kombinét sikerült rádobnunk és mire az SS-katonanők kirohantak, Ili elvegyült a tömegben. Így sikerült életben maradnia.
Már augusztus közepe volt, amikor egy férfiakból álló fogolycsoport érkezett. Rohantunk a drótkerítéshez, amikor hallottuk, hogy valaki közülük azt kiabálja: „Van köztetek tarjáni? Steiner doktor vagyok. Tudni szeretném, hogy a feleségem megszülte-e a gyerekünket a vagonban? A választ kisvártatva Rozenberg Ella adta meg: „Egy vagonban voltam a feleségeddel! Nem szülte meg!"
Steiner doktor nem kérdezett többet. Tovább ment, összeszorított szájjal, zokogva. Az SS ordítása közepette azután őt is elnyelte Auschwitz.
