A legolcsóbbnak számító Bokodon, ahol most számításunk szerint az éves átlagos családi távhőköltség 121 ezer forint, a tavaly január 1-je óta mérhető éves megtakarítás 35 500, az októberi csökkentésnek betudható pedig évi 4140 forint. A felmérés szerinti a legdrágább Zircen évente mintegy 210 ezer forint a fűtés átlagos költsége, viszont az ott lakóknak évente átlag 61 ezer forint marad a pénztárcájukban. Ebből az októberi csökkentés 7100 forintot tesz ki. Az éves átlagmegtakarítás mértéke a felmérésben szereplő nagyobb városok közül Győrben 40 ezer, Salgótarjánban 42 ezer, Kecskeméten, Miskolcon és Szombathelyen 43 ezer, Veszprémben 44 ezer, Sopronban 46 ezer, Pécsen és Egerben 47 ezer, Nyíregyházán és Kaposváron 49 ezer, Debrecenben 49 ezer, Tatabányán 49 ezer, Székesfehérváron, valamint a legnagyobbnak számító Budapesten 51 ezer forint.
Ez nem azt jelenti, hogy Budapesten a legdrágább a távhő, mert a távhőszolgáltatók szövetségének adatsora meglepő módon arról tanúskodik, hogy a fővárosi önkormányzat távhőcége 2013 elején 10 százaléknál nagyobb mértékben csökkentette a tarifáit. Budapest kifejezetten olcsónak számít: a felmért 61 település közül az ár szerinti sorrend 19. helyén áll évi 150 ezer forintos bruttó egyedi költséggel.
Noha Németh Szilárd fideszes rezsibiztos nem válaszolt lapunk azon kérdésére, hogy vizsgálták-e az újabb csökkentés távhőcégekre gyakorolt hatását, a jelek szerint a – zömmel önkormányzati hátterű – szolgáltatóknak az állam ismét fedezi az árcsökkentés okozta veszteségeket. Az október 1-jei 3,3 százalékos lakossági tarifanyeséssel egyidejűleg ugyanis a nemzeti fejlesztési miniszter újfent tételesen módosította a szolgáltatók minden értékesített GJ után járó állami támogatását, egyszersmind a távhőszolgáltatók és a termelők között alkalmazható hőárakat is.
Szakértők ebből azt a következtetést vonják le, hogy ezúttal nem az állami támogatás nőtt meg (amely most már a fogyasztás szerinti hődíj igen jelentős részére rúg), hanem a távhőtermelők szolgáltatók felé alkalmazható tarifáját csökkentette az állam. Vagyis most a szolgáltatóknak nem a támogatása nőtt meg, hanem a költségeiket mérsékelték az árcsökkentés mértékével. Ezzel a termelők bevételei csappannak meg, de a tarifákat megállapító szakértők szerint az elmúlt évben legalább ennyivel csökkent az általuk a gázért fizetett díj, vagyis a termelők költsége. Ez ugyan vitatható – például azzal, hogy manapság már nem minden távhőcég gázzal fűt, lásd Miskolcon a Pannergyt –, de emiatt még kétségtelenül egyik termelő sem jelentett csődöt. Mindebből az következik, hogy az év elején eldöntött 3,3 százalékos októberi távhőárcsökkentésre ezúttal a piaci folyamatok adtak lehetőséget.
Nem volt ez mindig így: a tavalyi két távhőrezsi-csökkentés alkalmával inkább a távhőcégek támogatása nőtt meg nagyjából a 20 százalékot meghaladó lakossági árcsökkentés mértékével. Az évi több mint ötvenmilliárd forintos támogatási kassza elméletileg a lakosságon kívüli fogyasztók áramtarifájába beépített „kapcsolt termelésszerkezet-átalakítási támogatásból” adódik össze, de az alap alakulása igen nehezen követhető, az azt kezelő Mavirtól szintén hiába kértünk erről tájékoztatást. A téma kétségkívül bonyolult, a közműhivatal szakértői cégenként méricskélik az egyedi támogatási mértékek és a termelői árak megfelelőségét, és tény: eddig emiatt még egy hőcég sem fenyegetőzött csőddel, sokkal inkább Németh Szilárd számlakép-módosításai és az azt követő inkvizíciós hangulatú számonkérések okán. Szakmabeliek szerint a rezsicsökkentés nem lehetetlenítette el az ágazatot, sőt nő a hatékonyság, és zajlanak a fejlesztések. Ezt a folyamatot segítik az európai uniós támogatások is.
A friss kormányzati elvárásoknak megfelelő „központi közműszolgáltató holding” kialakítását sem tartják ördögtől valónak. Az eszközök jó része önkormányzati tulajdonú, és arra nem is számítanak, hogy az állam ezeket megvásárolná. Sokkal inkább arra, hogy csupán a számlázást és az ügyfélszolgálatokat központosítanák. Ezek leválasztása a rendszerüzemeltetésről nem látszik lehetetlennek: az áram- és gázszektorban ez már majd egy évtizede megtörtént.
Nagyobb bizonytalanság csak a kereskedelem kérdésében érezhető. A távhőszolgáltatók rendre egymástól merőben eltérő felépítésű helyi forrásoktól szerzik be a hőt. Ez is indokolja a területi díjak közötti különbségeket. Az áram- és gázipart alapul véve a kereskedelemnek is a központi céghez kellene kerülnie. Ez azt jelenti, hogy a hőt valamennyi termelőtől a majdan megalakuló központi állami társaságnak kell majd beszereznie, és eladnia ugyanazon a területen, mégpedig a továbbra is önkormányzati kézben maradó ellátórendszeren keresztül.
Egyesek szerint a termelők helyzetét leginkább a helyi menedzserek ismerik, tehát ez a tevékenység az önkormányzatoknál maradhatna. Annál is inkább, mert az új állami céget megálmodó politikusok a jelek szerint egyáltalán nem számolnak az általuk átveendő kereskedelmi tevékenységhez szükséges több mint ezermilliárdnyi tőkeigénnyel. A kereskedelem központosítása mellett szól viszont, hogy a közműhivatal szakemberei eddig is behatóan ismerték az egyes termelők lehetőségeit, tekintve, hogy segítségükkel a kormány ma is valamennyiüknek egyedi árat szab. Az önkormányzati kézben maradó cégeknek pedig csak az lenne fontos, hogy a majdani központi cégtől a rendszerek üzemeltetésére kapott összeg fedezze fejlesztési szükségleteiket is.
