Az otthontalan nők kórházi részlegére nagy szükség volt. A Dankó 15.-ben, Budapest legnagyobb koedukált menedékhelyén, a Fűtött Utcában ugyanis feltűnően megnőtt a nők száma. De csak egy kis részük öreg: ők a lakásmaffia áldozatai. A főnővér szerint rajtuk kívül idősebb nőket ne is keressünk, az otthontalanság ugyanis nem a hosszú élet titka.
Böngésszük a halottak névsorát, akik egykor a Fűtött Utca lakói voltak. A névsor egy versidézettel kezdődik, a Halottakkal, amit Kosztolányi 1935-ben írt: „Volt emberek./ Ha nincsenek is, vannak még. Csodák./ Nem téve semmit, nem akarva semmit, /hatnak tovább...” Árvay Ágostonné, Janocsek Rozália, Szélpál Ilona, Világosi Irén, Abaházy Margit, Kiss Erzsébet... Van, akit a halál egy téren ért, esetleg trafóházban, VIII. kerületi kocsmában vagy itt, a Fűtött Utcában, ahol az egylégterű óriás csarnokba, a hangárba nemrég galériát építettek. A galérián négy szobát nők laknak. A főnővér szerint a legbetegebb otthontalan korosztály most az 1954–1962 körül születettek. Egyre több köztük a daganatos beteg, a férfiaknál a leggyakoribb halálozási ok a gége-, a tüdő- és a nyelvgyökrák, a nőknél a tüdőrák.
Az otthontalan nők kórházában sok a könny. Valinak leesett az elüszkösödött lábfeje. A sarokban fekvő tüdőbeteg Marika csöndben haldoklik, Vera, a harmincnyolc kilós öregasszony arról beszél, miért tűnt el öt évre a világ elől, Beatrix szeméből pedig megállíthatatlanul ömlik a könny, mert őt a világon már senki nem keresi, holott olyan sok férfinak adott örömöt. Beatrix Marikával fekszik szemben, időnként beszél hozzá, amitől a szenvedő kis időre megnyugszik. Beatrix valamikor budai prostituált volt, ismert és ismeretlen férfiak szerették, aztán egy nap lebénult deréktól lefelé, és most járókerettel közlekedik.
– Mintha ez volna a büntetésem – sóhajtja. – A kislányom még kicsi volt, folyton azt hajtogatta, anya, alma, alma. De nekem almára sem futotta, hiába dolgoztam olasz nyelvű titkárnőként, vállaltam hétvégeken takarítást. Időnként anyu is feltűnt, s akkor már hárman éltünk egy fizetésből, albérletben. Hát vettem egy nagy levegőt, és kimentem a Nyugati pályaudvarra. Állt ott egy nagy darab cigány ember dögös aranyakkal, körülötte tizenéves lányok. Jó, mondta, gyere holnap, hozz lepedőt, törölközőt és kipróbálunk. Rettegtem attól, hogy magára húzzon, ezért azt mondtam, nem. De rá kis időre egy Csalogány utcai lakásba csak elmentem. Kulturált hely volt, kilátás a Parlamentre... Első nap annyit kerestem, amennyiből korábban egy teljes hónapig éltünk. Idegességemben kanálszám tömtem magamba a cukrot s főztem a kamillateákat. Aztán idővel rájöttem, a testemnek a dolog nem okoz akkora problémát, s hogy vannak férfiak, akik nálam is jobban félnek. Szörnyen boldog voltam, amikor anyunak azt mondhattam, gyerünk vásárolni. Anyu
– Egy járókeretes otthontalan – magyarázza a főnővér – nem utcaképes. Állandóan mennie kellene. Ha délben valamelyik népkonyhán szeretne ebédelni, már reggel sorba kell állnia, hogy föliratkozzon. De ugyanígy sort kell állnia a közfürdőben, és ahhoz is, hogy este bejusson egy éjjeli menedékhelyre. Az otthontalanok egy része, a mentálisan betegek ezt az örök vándorlást meg sem értik. A járókeretesek pedig fizikailag képtelenek erre. Mert közben hova teszik a holmijukat?
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
– A Csalogány utcában – mondja Beatrix – csak pár hónapig dolgoztam, azután saját bizniszbe kezdtem. Ismerősöknek fizettem, megszabadítva őket a nélkülözéstől, az éhezéstől, cserébe hagytak dolgozni, és álvédelmet biztosítottak, ami hülyeség, hiszen ha valaki egy szobában el akarja vágni a nyakadat, akkor... Örökké figyeltem. Szemeket, mondatokat, testbeszédet. Például kimegyek a szobából azzal, hogy megmosakszom, mire visszaérek, a férfi már megcsinálta magának, látom, a szeme ijesztően kidülledve, ezért fölkiáltok: jaj, kaptam egy telefont,most igazán nem megy... Ugyanakkor azt is éreztetnem kellett, el kellett hitetnem, hogy komoly védelmem van. A férjem 1999-ben jelent meg az életemben. Biztonsági őr volt egy budai áruházban. Tudom, hogy én rontottam el. Mert a házasságkötésünk után is annyira vágytam a közelségére, hogy azt mondtam neki, amit egy hónap alatt megkeres, azt én pár nap alatt előteremtem. Szinte fizikai fájdalomként éltem meg, miért dolgozik, ha egyszer a pénzt én is megadhatom. Így lett a szerelmemből, a férjemből kitartott, a szomszéd szobában rám vigyázó, ami neki és nekem is rossz volt, mert a kuncsaftokkal, még azokkal a visszatérőkkel is, akiktől több százezer forintos karkötőt vagy egyéb ajándékot kaptam, másként kezdtem bánni. A lányom, Manuela sokáig azt hitte, énekesnő vagyok. Annyi mindent szerettem volna megadni. Hogy legalább neki ne kelljen végigküszködnie ezt a nyomorult fiatalságot. De tízéves volt, amikor elém állt és azt mondta: „Hadd mehessek intézetbe. Anya, elengedsz?” És én engedtem, mert a férjem ivott, és már őt is verte. Így lett egészen tizennyolc éves koráig állami gondozott. A férjem lassanként mindenkit elüldözött mellőlem. Hát inni kezdtem én is, és amikor deréktól lefelé megbénultam, egy munkaterápiás intézetben kötöttem ki, ahol elém tettek egy járókeretet. Gyógyszereket kaptam, jobban lettem, megszöktem, aluljárókban aludtam, megtetvesedtem, az arcom csupa seb lett. A Fűtött Utcáig jutottam, ott megszántak és beraktak ide, az otthontalanok kórházába.
Az otthontalanok ötvenegy ágyas Dankó utcai kórházában a betegek mintegy nyolcvan százalékának sem irata, sem jövedelme. Az új iratok beszerzését és a leszázalékoltatást a kórház szociális munkásai indítják el, ők kérelmezik a segélyt és a rehabilitációs ellátást. A nyugdíjbiztosító azonban csak azoknak folyósítja a rehabilitációs ellátást, akik az utolsó öt évből legalább három évet dolgoztak. Ez még akkor is így van, ha az otthontalan nőnek megvan a negyvenévnyi szolgálati ideje.
Szegény Marika a négyes kórteremből! Másfél évig a Fűtött Utca tizenöt ágyas, koedukált lábadozójában élt. A főnővér hónapokig küzdött,míg talált számára egy női szállót, ahol kikönyörögte, ne kelljen szállásdíjat fizetnie, a gyógyszereit is ők állják. De miből eszik egy jövedelem nélküli daganatos beteg? Ezen a ponton, sóhajtotta a főnővér, elakadtunk.
Marikának nemrég intéződött el a járadéka. Kerülhetne női szállóra, csak hát közben áttétei lettek, már beszélni sem tud, s ha picivel könnyebb a létezés, azt úgy jelzi, hogy a kezében tartott sárga játék kiskacsával sípolni kezd. Szegény, szegény Marika, ő lett az otthontalan nők kórházának az első betege.
Vali hatvanhárom éves, ő is a négyes kórteremben fekszik, és úgy néz ki, akár egy erdei manó. Haja alig van, a fejbőre csupa seb, az állán erős a szőrzet, nincs lábfeje és jövedelme, ám a hangja csodálatosan mélyen zengő.
– Ragyogó életet éltem hatvanéves koromig! Gyors- és gépíró voltam, mérlegképes könyvelő. Az első munkahelyem a bíróságon volt, azután titkárnő lettem a mostohaapám vállalatánál... Soha életemben ilyen helyen, mint ez, nem voltam. Mindig csak barátnőknél, aztán meg kint az utcán, de leginkább a Határ úti kiserdőben éltem, ahol valami megcsípte, megmarta, megharapta a lábujjamat. A cipőmben. Három-négy nap is eltelt, amíg az erdőből kiértem, és megmutattam egy orvosnak. Most meg már nincsenek lábujjaim, se lábfejem, és a kötés is megint átvérzett...
A budapesti kórházak szociális munkásai március végén egy teára a Dankó utcában összejöttek. A kórházaknak ugyanis komoly gondot okoz, hogy nincs információjuk arról, a betegek közül ki az otthontalan. A felvételnél nem kérdőjelezhetik meg, valós vagy fiktív a lakcím. Így történhet meg, hogy végstádiumos daganatos betegek pár hónapos kórházi tartózkodás után utcára kerülnek. Dr. Olasz József, a kórház főorvosa azt mondja, könnyű ma otthontalanná válni, ha például az illető albérletben él, nincs családja és egy nap daganatos beteg lesz. Ilyenkor, ha a munkahely nem toleráns, akkor bekövetkezik az állásvesztés is, és a beteg hamarosan egy éjjeli menedékhelyen találja magát. Van pesti kórház, ahol a láthatóan otthontalanok számára úgynevezett babaszobát alakítottak ki, ott pufferelik őket. Például, ha nem száradt meg még a gipsz, kint pedig zuhog az eső. A kórházi szociális munkásoknak sem könnyű. A teázáson egyikük arról beszélt, hogy 450 ágy tartozik hozzá. Nemrégiben az orvosok is döntöttek, jönnének ők is teáz ni, mert belerendülnek abba, hogy daganatos betegeik az utcán végzik.
Vali ágya tegnap üres lett. Marika egyre rosszabbul van, az előbb hányt. Vera hatvanhét éves, ijesztően sovány, azt állítja, bűnöző.
– Ott egy szék, húzza ide, üljön le az ágyam mellé. Röntgenasszisztens voltam. Mit akar még hallani? Sikkasztottam egymilliót. Az ÁNTSZ egészségi okokból megtiltotta, hogy továbbra is röntgengép mellett dolgozzak. A nyugdíjam negyvenezer forint lett. Elmentem a Lapkerhez, magazinokat és telefonkártyákat árultam a Mátyás pince környékén. Laza volt az ellenőrzés.Hogyhogy miért csináltam? Maga nem akarná érezni, milyen jó az, ha van miből élni? Tudatosan készültem. Követtem a rendeleteket, a büntetési tételeket, az elévülési időt, ami esetemben öt év. Tudtam, az elkövetőt először a saját címén keresik, azután barátoknál, ismerősöknél, és én eltűntem a világ elől. Éjjeli menedékhelyeken aludtam, öt éven át sok mindent megtapasztaltam, találkoztam szülőkkel, akik a lakásukat odaadják a gyereküknek, ők maguk meg éjjeli menedékhelyre mennek. Vagy munkanélküliekkel, akik azért, hogy megéljenek, a lakásukat kiadják, ők maguk pedig átmeneti hajléktalanszállóra költöznek. Beszélgettem erdélyi magyarokkal, akik nappal árusok, éjjelente menedékhelyeken húzzák meg magukat, és hosszan hallgattam bűnözőket arról, hogyan lehet pénzt csinálni. Az otthontalanok komolyabbja, akinek még van jövedelme, az kialakít magának egy társaságot, ahova tartozhat. És ha a másiknak fityingje sincs, de jól érzi magát vele, akkor megveszi neki azt, ami szükséges. Így nem lesz az ember otthontalanként egyedül. Mit akar avval, hogy pénzért vettem barátokat? Másképp az otthontalan nem is tud létezni. Agyonverik. Ilyen az élet. Akinek semmi pénze, az éhen hal.Nem tudta? Pár hónapot még rátettem az elévülési időre, és csak azután szólítottam meg a Nyugati téri aluljáróban két rendőrt. Kértem, tartóztassanak le, sikkasztásért. Azt mondták, jól van néni, majd reggel visszajövünk, legyen ugyanitt. Vártam őket. Bevittek, az ügyeletes tiszt kérdezett, amit akart, majd átszállítottak a Markóba. Másfél hónap múlva a tárgyalás is megvolt. Felfüggesztettet kaptam, nyolc hónapot, amiből csak egy hónap hiányzik. De már nem lehet baj,mert úgy elcsúsztam, elestem az aluljáróban, hogy mindkét karom eltört, a combnyakcsontom is. Az apám kilencvennégy éves, a fiam pár éve Ausztriában dolgozik a feleségével, az öcsém néha eljön. Miért mondanák, hogy magukhoz vesznek? Nem vagyok halálos beteg.
A négyes számú kórteremből csak Beatrix jár ki az étkezőbe. Kicsi a hely, mindenki a falnak fordulva eszik. Halálos a csönd, nincs kedv a mosolygásra.
