Az viszont tény, hogy
1989 óta összesen két olyan népszavazást tartottak, amelyen a részvételi arány meghaladta az ötven százalékot.
Ilyen az 1989-es négyigenes referendum, amelynek tétje az állampárt – a Magyar Szocialista Munkáspárt – munkahelyi szervezeteinek megszüntetése, a munkásőrség felszámolása, a pártvagyon sorsa, illetve az államfőválasztás volt.
Az akkori parlament – a népszavazási kezdeményezés hatására – három kérdésben sietve döntött, így a referendum egyetlen tétje az elnökválasztás volt: döntsön-e az államfő személyéről a pártállami parlament, vagy bízzák ezt az 1990-es választások után felálló országgyűlésre? A valamivel több mint négymillió szavazó 49,93 százaléka a parlamenti választás előtt akart volna új köztársasági elnököt. Hatezer vokson múlott, hogy nem a közelmúltban elhunyt Pozsgay Imre lett az államfő.
Utána népszavazást legközelebb 1997-ben írtak ki, amely az ország NATO-csatlakozásáról szólt. Az MSZP–SZDSZ-kormány érzékelte, hogy a részvételi arány nem éri el az ötven százalékot, ezért változtattak a játékszabályokon: úgy módosították a törvényt, hogy a referendum akkor is érvényes, ha a választásra jogosultak legalább negyede azonos módon szavaz.
|
Kép a 2008-as szociális népszavazásról. Néhány tized százalék
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az érdeklődés valóban szerénynek mutatkozott, és a referendum ötvenszázalékos részvétel híján érvénytelen, ha nem módosítanak a szabályokon. Ami
elég kínos lett volna az ország számára, hiszen akkor elmarad a csatlakozás.
Különben ugyanez történt 2003-ban is, amikor az ország uniós tagsága volt a tét: a választásra jogosultak 45 százaléka gondolta úgy, hogy ebben a kérdésben állást kell foglalnia. Az emberek negyedének igene azonban mindkét kérdésben összejött – annak ellenére is, hogy az akkori ellenzék például az EU-ba való belépés esetén a házi disznóvágás és a mákfogyasztás betiltásával fenyegetett –, így a referendumok érvényesek és eredmények voltak.
Ugyanez már nem sikerült 2004 decemberében, amikor a kettős állampolgárságról, illetve a kórház-privatizáció tilalmáról lehetett szavazni. Ez utóbbi kérdés okafogyottá vált, mert a támadott törvényt az Alkotmánybíróság időközben megsemmisítette.
A határon túli magyarok állampolgárságának megadása ügyében viszont a kormány ellenkampányba kezdett: huszonhárommillió román munkavállaló, nyolcszázezer áttelepülő magyar, háromszázezer vendégdiák, százmilliárdos többletkiadások az egészség- és társadalombiztosítási kasszában – efféle számok röpködtek a levegőben a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett népszavazás előtt. Ez bejött, mert a szükséges kétmillió helyett csak másfél milliónyian szavaztak igennel.
Az ötvenszázalékos küszöböt a Fidesz 2008-as „szociális” népszavazási kezdeményezése esetében azonban sikerült átlépni – igaz, ismét csak néhány tized százalékkal. Ennek persze van legalább két kézenfekvő magyarázata: referendumot akkora kampány még soha nem előzött meg, s a kérdések is bárki számára könnyen értelmezhetőek voltak.
Ha azt kell eldönteni, hogy valaki fizessen-e háromszáz forint vizitdíjat, ugyanennyi kórházi napidíjat, illetve tandíjat, vagy nem, arra elég könnyű válaszolni: nem. Ennek az összegnek persze a többszörösét költjük paraszolvenciára, de ezt kevesen gondolták át.
Azt meg végképp nem lehetett tudni, hogy a felsőoktatásban maholnap általánossá válik a tandíj.
Mindezek fényében igencsak kérdéses, hogy a betelepítési kvótáról kezdeményezett referendum érvényes lehet-e. Ez közvetlenül igen keveseket érint, hiszen eleven migránsokkal alig találkozik valaki, ráadásul kötelező kvóta sincs. Ám a kormány számára csak az elfogadható, ha a népszavazás érvényes lesz, és a többség a menekültek befogadása ellen szavaz. Másként az egész akció csúfos kudarcba fullad.
Az ellenzék népszavazási kérdései sem hozhatnak persze látványos sikert. Legfeljebb az irigységre alapozhatnak azzal a felvetéssel, amely szerint az állami és önkormányzati cégek vezetői ne keressenek kétmilliónál többet.
Ez biztosan sokaknak tetsző dolog, de négymillió embert ezzel nemigen lehet mozgósítani.
Az állami földek értékesítésének tilalma is fontos ügy, ám – miközben ebben az esetben egy-egy tranzakció kapcsán is akár milliárdos vagyonvesztésről, illetve csókosok helyzetbe hozásáról lehet szó – hol van ez a mindenkit érintő háromszáz forintos vizitdíjtól? Ezzel sem lehet nagy tömegeket aktivizálni.
A szocialisták viszont e tekintetben jobb helyzetben vannak: amennyiben sikerül összegyűjteni a kétszázezer aláírást, és a referendumot kiírják, számukra az is komoly politikai siker, ha akciójukat a referendumon részt vevő emberek döntő többsége támogatja.
