„Na és mit tud?” – kérdi jó néhány újdonsült ismerőse az autista fiút nevelő anyától, akit bosszant, hogy számos írás „már-már divatos skatulyát” tákol össze az autizmusról („auti”) és annak enyhébb formájáról, az Asperger-szindrómáról („aspi”). Az 1944 óta létező kifejezés használatától gyakorta maguk a szakemberek ódzkodnak, mivel a (bulvár)média által is megtámogatott hétköznapi tévhit szerint minden autista géniusz valamiben. A Disabled-world.com Asperger-listáján a többtucatnyi különc nagyság mellett Jane Austen, Beethoven, Einstein, Bill Gates, Hitchcock, Michelangelo, Monroe, Mozart nevére bukkanni, s a lajstromról (még) hiányzik Lionel Messi.
Van egy nő, és élt egy férfi, aki a munkája révén gyakorta járva Kínában a Sárkánykirálytól kérdezte, legyen-e utóduk. Később egy dél-ázsiai szentélyben kértek gyermekáldást a Könyörületesség Buddhájától. „A fiam autista, de nem zseni” alcímű, karcsú életrajzi kötet ezzel a mesés előszóval indul, hogy majd a kétszer kettő józanságával cáfolja a hamis közvélekedéseket. Kartali Zsuzsanna célja felfedezni a szeretnivalót, a „pozitívumot a különlegességben”, megérteni az alig 100-as IQ-jú Zsombort.
Betegség, fogyatékosság, állapot helyett „másság”-nak és/vagy „zsombiság”-nak nevezi az Asperger-szindrómát, amelyet a gyerekénél közel kilencéves korában diagnosztizáltak. A tizenhat esztendő sűrű, naplószerű summázatában aggályosan kerüli a becéző szavakat: sallangtalanul számol be születési rendellenességről, aprólékosan egy tünetegyüttesről és a „normális” társadalmon kívüli létmódról, karcosan egy tragikus véget ért, megromlott házasságról.
A kíméletlen őszinteség, a mérlegelés nélküli, terapikus kitárulkozás néha zavarba ejtő, ám beengedést nyerünk annak a Garfield-rajongó fiúnak a rezervált világába, aki kétévesen közölte: „Engem az Elek Tomika érdekel”, hogy majd feltűnő képességről árulkodjon az elektronika, az informatika és a barkácsolás területén is – alig találva a kapcsolatot a kortársaival.
