galéria megtekintése

Éterreceptek

3 komment


Trencsényi Zoltán

A hatvanas évek politikusai szerint „eltévelyedett, nyegle, erkölcsromboló, ízléstelen külsejű" fiatalok terjesztették mifelénk akkoriban a dekadens Nyugaton népszerűvé lett kulturális selejtet, az úgynevezett beatzenét. A legfelsőbb pártvezetés és a kulturális tárca közel a kilencvenes évekig elkeseredett küzdelmet folytatott ezzel a számára veszélyes, hóbortos divatizével, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudott.

Csatári Bence történész Jampecek a Pagodában című kötetében a Magyar Rádió archívumából előbányászott iratok, különféle levéltárakban található dokumentumok, korabeli állambiztonsági jelentések és néhány főszereplő visszaemlékezése alapján mutatja be, hogyan viszonyult a hatalom és annak hűséges szócsöve, a Magyar Rádió a ­beatzenéhez, valamint annak későbbi alakváltozataihoz. Hogyan próbálta eleinte a szocialista embertípusra veszedelmes zenei szennyet eldugni a tömegek elől. Hogyan próbálta meg már a Pagodában, azaz a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai szárnyának üvegfalú, földszinti társalgójában útját állni a jampeceknek. Hogyan próbálta kezdetben a divattá dagadó beat-, pop- és rockzenét táncdalokkal, megzenésített versekkel, politikai sanzonokkal, polbeatdalokkal, valamint a kórusmozgalom előtérbe tuszkolásával helyettesíteni, aztán – látva a kísérlet hiá­bavalóságát – engedékenyen magához szelídíteni, saját eszméin átszűrni, a szocialista világképbe integrálni.

Csatári Bence a történész alaposságával vezet végig minket ezen a tragikomikus iszapbirkózáson, amit a KISZ KB kulturális osztálya, az MSZMP KB agitációs-propaganda osztálya, valamint az annak irányítása alatt álló Magyar Rádió és Televízió vezetősége folytatott a lázadó ifjúsággal. Egyébiránt tényleg reménytelenül. Mert hiába volt a Magyar Rádió vagy a Magyar Televízió és az együttesek számait előzetesen elbíráló Táncdal- és Sanzonbizottság a legfőbb ideológiai cenzor akkoriban, hiába suhogott a muzsikusok felett az Aczél-kalapács, a beatzene beszivárgott a pártállami berendezkedés repedéseibe, és azokon keresztül eljutott a címzettekig. Ma úgy mondanánk: a politikai vezetők által mélységesen megvetett „sekélyes és etikailag romboló hatású huligán" zenének forradalmi ereje volt.

 

A kötetben bőségesen fellelhető adatsorok, a vonatkozó pártdokumentumok, a belső terjesztésű korabeli felmérések, tanulmányok, műsortervek, besúgói jelentések korántsem száraz adathalmazként sorakoznak előttünk, hanem emészthető kortörténeti alapanyagként. Amelyen hol mosolygunk, hol szörnyülködünk. Segítségükkel mindenesetre megismerjük, hogy milyen volt az MSZMP és a kormányzat kapcsolata a Magyar Rádióval. Milyen volt a Magyar Rádió könnyűzenei tevékenysége a szocialista kultúrpolitikában. Olvashatunk legendás könnyűzenei műsorokról, a Szabad Európa Rádió, azaz a SZER ellenszereként, Komjáthy György szerkesztésével adásba küldött Csak fiataloknak című műsortól a Vasárnapi Koktélon és a Poptarisznyán keresztül a Nagy Feró vezette Garázsig jó néhányról. Megtudhatjuk, miféle procedúra előzte meg az úgynevezett „zésítést", vagyis azt, amikor egy magnótekercsre végre rákerült a Z betű, jelezve, hogy rádióadásokban lejátszható.
Utóbbi kapcsán megismerhetünk néhány különös történetet is. Azt például, hogyan lett a népszerű slágerszereplő „fő hajszobrászból" Schlesinger bácsi helyett Gedeon bácsi, az Első Emelet dalcíméből Állj vagy lövök! helyett Állj vagy jövök!.

Nagy Feró, aki a „nemzet csótányából
Nagy Feró, aki a „nemzet csótányából" a „nemzet garázsmestere" lett...
Népszabadság/archív

Továbbá arra is fény derül, hogy az 1981-es táncdalfesztiválon a zsűri szovjet tagja hogyan fúrta meg a Korál együttes Homok a szélben című számának első helyét, mondván: egy olyan nóta mégse kapjon aranyérmet, amelyben az hangzik el: „de ha nem lennék szabad, élni sem tudnék". Aki eddig nem tudta, most megtudja, hogy a dalokat elbíráló bizottságban ott volt a szavakkal ördögien bánó „rímhányó" Romhányi József is, akit a lakásán rendszeresen felkerestek a zenészek, hogy előre megbeszéljék, mit kell kihúzniuk vagy átírniuk a beadandó számaik szövegében, hogy azok átcsússzanak a rostán. Talán akad, aki most csodálkozik rá, hogy az Illés zenekar még Honthy Hannát is kísérte, valamint Cintula, az egyszerű nép ugyancsak egyszerű lemezlovasa rendszeresen jelentett kollégáiról, miközben fogalma sem volt arról, hogy róla is jelentenek; vicces, mondhatnánk, ha vicces volna. És hogy ne csak a hivatalos dokumentumok alapján ismerjük meg a pártállam és a könnyűzene zaklatott kapcsolatát, a kötet végén megszólal a tárgyalt témakör néhány hiteles szemtanúja: Benkő László, Nagy Feró és Schuster Lóránt, valamint a Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője, Csiba Lajos.

Távolról nézve a történteket mulatságos, ostoba kor volt a múlt század utolsó néhány évtizede, de komolyabban véve azért a zenei huzakodás nem tanulság nélküli. A pártállam és a beat (pop, rock... ahogy tetszik) zenei birkózása azért azt megmutatja, hogy a nagy, erős bástyákon néha egy karcosabban/harcosabban megpengetett akkord vagy egy értelmesebb dalszöveg is rést üthet, és még a lerombolásában is szerepet kaphat. Végül tehát a jelenkor ellenzéki résztvevőinek sem tanácsolhatunk mást: ragadjanak hangszert, gyakoroljanak szorgalmasan, alakítsanak zenekarokat, aztán nóta kettő, három, és...

Csatári Bence: Jampecek a Pagodában – A Magyar Rádió könnyűzenei politikája a Kádár-rendszerben

Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala, 2015

192 oldal, 3000 forint

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.