Mindent, amit a párt csinál, megelőz a várható társadalmi reakciók modellezése és tesztelése a Habony-művek laboratóriumaiban. Ezért tudták, hogy a paksi bővítésből nem lesz második Bős–Nagymaros, és azt is, hogy a földügy nagyjából a lakosság öt százalékát izgatja; a Hortobágyon, a legszemérmetlenebb földlenyúlások helyszínén 50 százalék fölötti szavazataránnyal választották újra képviselővé Fazekas Sándor földművelési minisztert, a birtokmutyi karmesterét.
Most viszont valamit csúnyán félreszámoltak: egymás után három szakításnál is kisebbségben maradtak. Az eddig passzív, de egyre hangosabb többség sem az oroszbarátságban, sem az Európa-ellenességben, sem az internet adóztathatóságának (korlátozásának) kérdésében nem osztja Orbán Viktor álláspontját – és akkor a kormányzati korrupcióhoz való viszonyról még nem is beszéltünk.
Egy – mondjuk – 40 ezres tüntetésből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de azért 40 ezer demonstráló általában ennél nagyságrendekkel több elégedetlen vagy dühös embert jelent, és az sem véletlen, hogy ebben a szezonban apálya van a békemeneteknek (a hagyományos október 23-i séta például idén föl sem merült).
De vajon miért pont az internetnél vált hirtelen kézzelfoghatóvá: a kormány, amelyik négy éve folyamatosan azt hirdeti magáról, hogy csak ad („elutasítjuk a megszorításokat, mi másképp vezetjük ki az országot a gazdasági válságból”), éppen elrabolna valamit: a jövőt, a felzárkózás esélyét, a szabad véleménynyilvánítás és tájékozódás jogát, a Nyugathoz tartozás érzését egy csomagban.
Talán a Fideszben sem sokan gondolták, hogy az internet ennyi mindent jelent a magyar embereknek. Hogy például a világháló az egyetlen sikeres modernizációs projektünk az elmúlt 25 évből. Technológiai értelemben is (hiszen voltak pillanatok, amikor a drótos és a mobil széles sáv elérhetőségét nézve is a legjobbak között voltunk Európában) és azért is, mert az iskolás gyerekeink egyelőre még minden oktatási intézményben kézhez kapják a világhálót, és (leginkább egymásnak, illetve az érdekes tudás ragadósságának köszönhetően) használható informatikai ismeretekkel hagyják el a közoktatást.
Ezt sem a nyelvről, sem a matematikáról, sem más fontos tudományról nem mondhatjuk el. Az internet teszi lehetővé, hogy ugyanazokat a zenéket, filmeket, virtuális közösségi tereket és online szolgáltatásokat „fogyasszuk”, mint a nyugati országok lakossága. Aki belép a háló világába, ötven évet ugrik előre kulturálisan a minket körülvevő offline valóságoz képest, és esélyt szerez arra is, hogy saját magát – a tudását, a termékét, a szolgáltatását, a saját készítésű felhasználói tartalmát – megoszthassa a világgal.
Most éppen az internet a szabadság: aki bárhol a világon föllép a szabadság ellen, általában az internet korlátozásával kezdi, és aki az internetet korlátozza, az a szabadságot fenyegeti. Ez minden internethasználó számára magától értetődő, és ha ezt a hatalom csúcsán nem értik, akkor magát az internetet értik félre.
Az önkormányzati választások idejére az egész országot ellepő „Magyarország összefog”-plakátok üzenete így változott meg egyetlen pillanat alatt: Magyarország visszafog, mert a kormány adót akar kivetni az internethasználatra – miközben mindössze az emberek 55 százalék használja nálunk a vezetékes széles sávú internetet, a háztartásoknak még mindig csupán az 50 százaléka rendelkezik személyi számítógéppel, és az emberek fele digitális írástudatlannak számít.Mi pedig összefogunk, és nem hagyjuk.
Aki kint volt a múlt heti budapesti felvonulásokon, azt is láthatta – ha másról nem, a résztvevők öltözékéről, s az ég felé tartott telefonokról –, hogy ez nem éhséglázadás és nem is a vesztesek forradalma: most azok tiltakoznak, akik számára a szabad internet, a szabad Európa és benne a szabad Magyarország többet jelent bármilyen ideológiánál. Az egymás után kétszer is mobilizált tömeg (szemben mondjuk a békemenetelőkkel) nem igényelt útmutatást arról, hogy mit kell gondolniuk a világról: a jelek szerint van nekik saját, kevéssé átpolitizált világképük, amelyben Magyarország nem keleti, hanem nyugati államként, nem illiberális, hanem liberális demokráciaként, nem vezérelvű rezsimként, hanem köztársaságként jelenik meg, és erről nem kívánnak lemondani.
Ráadásul a napokban kaptak egy nem várt megerősítést is arról, hogy a dolgok végzetesen rossz irányba fordultak. Magyarország szinte egyik napról a másikra a kormányzati korrupció szinonimájává vált a külvilágban, és erről mindenki értesült, aki a világhálóról tájékozódik. A felszínes hírfogyasztók mostanáig némi nagyvonalúsággal akár azt is gondolhatták, hogy Orbánék nem korruptak, hiszen az a típusú fapados korrupció, amiben valaki egy zacskó pénzt kap azért, hogy a közösség kárára valaki mást előnyhöz juttasson, ebben a rendszerben egészen ritkán, egy-egy luxusautó vagy fácánvadászat erejéig került a felszínre.
|
És nem is a közszolgálati jónő-faktor kritikája
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Most viszont a szemünkbe mondta a világ, hogy nem az az egyetlen fajtája a korrupciónak, ha valaki besétál nokiás dobozzal egy potentáthoz, hanem korrupció minden olyan eset, ahol a közhatalomból magánhaszon lesz – és ha így van, akkor ez bizony velejéig korrupt szisztéma, hiszen a személyre szabott törvényektől (lex CIG, lex CBA stb.) a trafik- és földügyekig, a kegyencekkel végtelenül felduzzasztott kormányapparátustól a stadionüzletig (és benne az Orbán-porta szomszédságában épült Makovecz-arénáig) szinte minden vitatott döntés értelmezhető úgy, hogy a kormányon lévők a közjó szolgálata helyett magánvagyonok hizlalására használják a közhatalmat. Vagyis korruptak.
A „hol vannak a NAV-os csajok” rigmus a tüntetéseken nem a közszolgálati jónő-faktor kritikája, hanem a kormányé, amelyik magyarázat nélkül hagyja, hogy a korrupciós botrány közepén „a bűnüldözés és a korrupció elleni harc egyik legfontosabb intézménye” (idézet a NAV közleményéből) vezetői éppen egy ismeretlen országban vannak (meg persze, mint azóta bebizonyosodott, az USA beutazási tiltólistáján).
És ha a miniszterelnök véletlenül éppen ugyanezekben a napokban látogatja meg a gyermekét a drága svájci magániskolában, méghozzá vonaton, egy zürichi kitérőt is beiktatva, akkor azt ebben a sajátos kontextusban nem csak a banktitkot szigorúan őrző alpesi ország sajtója fogja érdekesnek találni (felemlegetve, hogy augusztusban Orbánt Lázár János társaságában szintén Zürichben látták, és akkor is csak egy nagyon béna magyarázatra futotta a kormányzati kommunikációs gépezettől).
És a magyar adófizetőnek nem csupán az fog megfordulni a fejében, ami a bulvárlap újságírójának (hogy ti. biztos azért mentek vonattal, mert a tandíj mellett nem futotta repülőre), hanem talán az is, hogy a pályaudvarokon – a légikikötőkkel ellentétben – egyelőre még nem világítják át az utasokat és a csomagokat. Korrupt vagy korrupcióval alaposan gyanúsítható kormánynak nem fizetünk, különösen nem olyan adót, amellyel a jövőnket teszik kockára – ma megint ilyen a közhangulat, és amikor ezeket a sorokat írjuk, éppen úgy fest, hogy önmagában az internetadó visszaszívására tett utalás még kevés a légkör enyhüléséhez.
Valami megváltozott: a nemzeti együttműködésből a nemzet lehúzása lett, és a balekszerepből már nem kérnek, akik a verbális gazdasági szabadságharcot eddig ugyanúgy tudomásul vették, mint az absztrakt (és a gyakorlatban főleg az alul lévőket érintő) alapjogsértéseket meg az alkotmány megpuccsolását. Most tiltakoznak, mert a kormány a netadóval berúgta a személyes szabadságuk kerítését – és a hosszú bűnlajstromú birtokháborítónak mostantól talán már a korábbi kihágásait sem nézik el.
