– Honnan lehet tudni, kit üldöznek, és ki a gazdasági menekült?
– Ha sok fiatal férfi jön együtt, azok dolgozni akarnak Európában. Akik kisgyerekkel, feleséggel menekülnek, azoknak veszélyben volt az életük. Szerintem.
Hebők István szerint
a menekültek nem erőszakosak, de néha betörnek az üresen álló tanyákba, hogy fedél alatt aludjanak.
A szomszédos tanya például egy doktornőé – lefeszítették a 80 ezer forintos ajtaját, bent aludtak, de nem vittek el semmit, csak megitták a kávét, amit találtak.
– Hallotta, hogy a kormány le akarja zárni a határt?
– Úgysem lesz abból semmi.
Ugyanezt mondja Ásotthalom másik külterületén, a Gátsoron egy fiatalasszony. Éppen a házuk előtt találkoztunk össze két menekülttel. Azt állítják, Szíriából jöttek, Hasaka tartományból. Herédi Barnabás mezőőr, aki elkísért bennünket, mondja nekik, hogy üljenek le, lazítsanak. Magyarországon vannak, nemsokára jön értük a rendőrség. A szíriai fiatalemberek nem örülnek ennek, lázasan sms-eznek, kérdik is, hogy muszáj-e a rendőrségnek idejönni. De mert látják a pisztolyt a mezőőr oldalán, inkább hagyják, hadd történjen, aminek történnie kell. Mesélni azonban nem mesélnek magukról, a cipőjük orrát nézik folyamatosan.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Míg a két szíriai meg a mezőőr a rendőröket várja, a fiatalasszony elmeséli, hogy nagyon szeret ott lakni. Kész mennyország az a hely a három kisgyereknek, de gyorsan betereli őket a házba, ha nagyobb csoport menekült közeledik.
– Ha látják, hogy nekem is van gyerekem, biztosan idejönnek, mert feltételezik, hogy együtt érzek velük. Az udvarba nem szoktam őket beengedni, de ha vizet, vagy áramot kérnek, kívül, a csőkútról, és a mellette lévő konnektorról vehetnek.
A mobiltelefon a legfontosabb eszközük, azzal tájékozódnak, azzal világítanak, létfontosságú, hogy le ne merüljön. Ha látom, hogy nagyon éhes a kisgyerek, szoktam kiadni nekik kenyeret.
– Hallotta, hogy a polgármesterük falat akart építtetni a határra?
– Nem. De a fal jó ötlet. Bár lehet, hogy mégsem. Ha akarnak, úgyis bejönnek. Ha nem tudnak átmászni rajta, megkerülik.
A fiatalasszonyt zavarja, hogy a menekültek szétdobálják a ruháikat és szemetelnek. Egyébként azonban mélyen megérti, hogy jobb életet keresnek. Miránk is ránk férne a jobb élet – mondja.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Egy idősebb asszonyt fölveszek a kissori buszmegállóban, beviszem Ásotthalomra. Kérdem, szeretné-e, ha lezárnák a határt.
– Mindenki nagyon unja már, de nem lesz ennek vége soha, annyi a szerencsétlen ember ott, ahonnan ezek jönnek. Azt hallottam a rádióban, hogy minden nap 4500 forintba kerül az ellátásuk a befogadó állomáson.
Errefelé magyar ember nem is keres annyit egy nap.
A lányom is vetődik egyik helyről a másikra, ahol van munka, ott sem igen akarnak fizetni. Régen elvitték a férfiakat katonának, volt elég ember, aki őrizze a határt, a nyúl nem mehetett át rajta. Most meg az jön ide, aki akar.
Ásotthalom központjában néhány középkorú és idősebb tanyai nő ül a buszállomáson.
– Jól teszik, ha lezárják a határt – mondja egyikük. – Vagyunk itt már éppen elegen. – Nem ide jönnek, mennek tovább – jegyzi meg a társa.
– Nem ér az semmit. Ne jöjjenek, és kész!
– szögezi le az első asszony. – Nem bántanak senkit – mondja egy harmadik. – Velem nagyon udvariasak voltak. Köszöntek, hogy helló. Én is mondtam nekik, hogy helló. Az egyik mutatta a száját meg a gyomrát, hogy nagyon éhes. Maradt vasárnapról töpörtyűs pogácsa, raktam nekik stanicliba. Még meg is hajoltak, úgy megköszönték.
– Sajnálni való emberek – folytatta. – A szomszédos tanyába észrevétlen bement egy ilyen menekült család. Nem csináltak semmi rosszat, csak leültek az üvegezett teraszon. Kiderült, hogy a négyéves forma gyereknek eltört a lába. Az apja nem bírta már cipelni, az anyjának meg elég volt a néhány hónapos baba. Úgy ültek ott, mintha sohasem akarnának tovább indulni. Kora délután mégis elküldte őket a tehéngondozó. Azt mondta, nem az övé a ház, ő is csak azért lakhat ott, mert gondot visel a főnök jószágaira. Ő nem engedheti meg, hogy tovább ott maradjanak, mert mi lesz, ha megjön a főnök, és meglátja.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A legidősebb asszony fölidézi, hogy 1956-ben is ugyanilyen jövés-menés volt itt a határ mellett, csak akkor a magyarok mentek kifelé. – Bezörgettek éjszaka, hogy ők debreceni forradalmárok, keresik a jugoszláv határt. Nem tudtuk, kicsodák valójában, meg sem mertünk szólalni – meséli, majd hozzáteszi. – Az a fő ok, hogy Szerbián átengedik őket, a szerbek nem veszik komolyan az egészet. De az is lehet, hogy nem így van – mindenfélét mondanak, az embernek fogalma sincs, melyik igaz, melyik nem.
– Tudom, hogy szegényeknek jönniük kell, én sajnálom a gyerekeket is, a szüleiket is. De mi van az idősekkel? Őket otthagyják meggyilkolni?
– kérdi az idős asszony. – Ezt sem tudjuk. Én csak azért imádkozok, hogy mi ne kerüljünk ilyen helyzetbe.
