– Négy éve másra szavaztam: elhittem nekik, hogy több munkáért majd tényleg több pénzt kapok. Egy közlekedési cégnél dolgozom, ha túlórázok, azt mondja a főnök, nem fizet, csúsztassam le másnap a plusz időt. Hiába mondom neki, hogy nincs „csúsztatott" kenyér és „csúsztatott" párizsi, nekem kellene az a többletpénz – mondja.
A feleség bólogat. – Az elmúlt négy évben a gazdag még gazdagabb, a szegény még szegényebb lett. A férjem havonta ötvenezer forinttal kevesebb fizetést hoz haza ugyanarról a munkahelyről, mint 2010-ben, mert minden plusz juttatást elvettek tőlük. Ennél beszédesebb adattal nem tudom igazolni, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve – mondja. Hozzáteszi: ő varrónő, nem függ a hatalomtól a sorsa, így bátrabban elmondja a véleményét, mint mások.
|
| Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Odabent a fülkében mindenki úgy dönt, ahogy akar, ott nem kell félni senkitől. Azon az egy négyzetméteren végtelen a szabadság – mondja búcsúzóul a férje.
Ebben a szavazókörben ottjártunkkor kisebb kavarodás támadt, mert egy kilencven éves néninek nem egyezett a neve a lakcímével. Hiába mondta, hogy évtizedek óta ugyanott lakik és ugyanúgy hívják, a névjegyzékben nem stimmeltek az adatai. Hosszas töprengés után aztán valakinek eszébe jutott, hogy a személyi száma alapján lehet őt azonosítani, így végül mégiscsak leadhatta a voksát.
Irány Lyukóvölgy!
Az Avasról a Lyukóvölgybe indultunk tovább: Miskolcnak ez a része hajdan virágzó hétvégi házas övezet volt, ma elszegényedett, lepusztulófélben lévő külterület, amelynek romos házaiban munkanélküliek, kisnyugdíjasok laknak – csupa „kisiklott élet". Legalábbis ezt gondolhatjuk, ha csak a közbiztonsági adatokat nézzük, s csak az összetákolt viskókkal szembesülünk.
|
| Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az első lyukóvölgyi, akivel találkozunk délelőtt tizenegy órakor, egy asszony: két műanyag kannával vizet visz a közkútról. Kiderül, neki már a nagyapja is itt született, ő és családja ma is ugyanabban a házban lakik. Azt mondja, korán reggel bement szavazni busszal a négy kilométerre lévő óvodába. Változást remél – teszi hozzá –, mert igazi munkát szeretne, s azt az elmúlt négy évben nemigen kapott.
|
| Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az egyik hétvégi házból ötvenévesforma férfi jön ki, miután farkaskutyája jelzi az érkezésünket. Azt mondja, még nem volt szavazni, de nem is hiszi, hogy bejut a városba.
– Busszal menne? – kérdezzük.
– Mennék, de csak tanulóbérletet kaptam, az meg szombat-vasárnapra nem érvényes – veti oda.
– Közmunkás képzés? – kérdezünk vissza.
– Ja, most járom az első osztályt.
– Miért, még nincs meg a nyolc általánosa? – faggatjuk tovább.
– Hölgyem, hentes vagyok, szakmunkásvizsgám van. Fűzzek hozzá még valamit?
– Mehetne biciklivel is szavazni – vetjük közbe.
– Hol az a bicikli? – tárja szét a kezét, körbemutatva az üres portán.
Nem sokkal odébb, egy pörge kalapos, derékkötős, termetes embert szólítunk meg, fáért indul épp. Gazdálkodó, gépei, állatai vannak, négy bikaborjút nemrég adott el az ónodi vásárban, darabonként százhúszezer forintért. Büszkén mondja, hogy cigány létére bárkinek példát mutathat arról: lehet boldogulni egy szegényebb környéken is. Azt is hozzáteszi: még nem szavazott, de a munka végeztével megy, és a most kormányon lévőket támogatja majd.
|
| Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Ezek talán már jóllaktak, a következő négy évben nem lopnak sokkal többet. Attól félek, ha jön egy új, az megint elölről kezdi, és így sose lehet őket jóllakatni – mondja. Pár perccel később arról beszél, hogy neki eddig munkát, házat és földet csak a Kádár-rendszer adott, mindenét, ami van, akkor szerezte. Tíz évig dolgozott a bányában, de aztán a bánya bezárt: ekkor tért át az állattenyésztésre. Mindegy, azért a Fideszre szavaz, mondja, s hozzáteszi még egyszer: reméli, „ezek már jóllaktak".
Kikelet
A Kikelet óvodában – ahová a lyukóvölgyiek is szavazni jöttek – dél felé szinte üresek a szavazóhelyiségek. Több hullámban érkeztek az emberek – mondják az ide delegáltak: korán reggel kígyózó sor, aztán tíz óra körül kis szünet, majd tizenegykor újabb nagyobb tömeg volt. Itt három fülke van, gyorsabban zajlik a procedúra.
Érkezik egy család – a lány először szavaz. Az anyját kérdezem, megbeszélték-e otthon, kire adja a voksát.
– Nem kell, felnőtt ember, van neki esze – válaszolja.
A lány később elmondja: energetikai környezetvédelmi technikusként végzett a miskolci Gábor Áron szakközépiskolában, s azt remélte, ezen a területen el is tud majd helyezkedni, hisz mindenhol azt hallotta: a környezetvédelemé a jövő. Amikor bement a borsodi kormányhivatalba, hogy a végzettségének megfelelő munka után érdeklődjön, azt a választ kapta: ne nagyon reménykedjen. Egy darabig azért reménykedett. Aztán sehol nem akadt megfelelő munka, így feladta. Nem akart külföldre menni, mint osztálytársai jó része. Most egy miskolci üzemben dolgozik, műanyag paneleket szerel össze nyolc órában.
Nem erről álmodott annak idején.
– Hátszél nélkül nem megy – sóhajt az anyja.
Az apja csak annyit tesz hozzá: nekik ez a szavazás nem arról szól, hogy kié legyen a hatalom. Hanem, hogy kié ne legyen.
