– Váratlanul szembejött egy másik munkalehetőség, amelyben felcsillant a szakmai továbblépés ígérete. Sosem kerestem állást, de részem volt néhány szerencsés találkozásban, így kerültem a színházba is, majd vehettem részt OSI-s munkatársként társadalmilag hasznos művészeti projektek támogatásában, fejlesztésében itthon és külföldön. Értettem és egyet is értettem azzal, amit 2008–2010 között csináltunk a Krétakörben, de 12 év után felerősödött bennem az operettsláger üzenete: új műsorhoz új férfi kell… És Gulyás Mártonban megtaláltuk azt a fiatal szakembert, akire Árpáddal közösen rá tudtuk bízni a feladatot.
– Azért jött el, mert zavarta, hogy jóval többet foglalkozott aktuálpolitikával a Krétakör?
– Szakmapolitikai kérdésekben mindig hallattuk a hangunk, egyáltalán nem akartunk aktuálpolitizálni, a társadalmi elkötelezettség igénye viszont egyre nőtt. Színházból kreatív közösségi játékokat fejlesztő és megvalósító műhely lett a Krétakör. Létező csoportokat kerestünk fel, az ő problémájukból, helyzetükből, élettapasztalatukból kiindulva hoztunk létre performanszokat. Ezt először a színházi világ bosszulta meg, kiírtuk magunkat abból a közegből, ahol ünnepeltek és elismertek voltunk. Ez természetes is egy ilyen radikális váltásnál.
– Mennyire tud azonosulni a mai Krétakörrel?
– A mai napig a kuratórium tagja vagyok, közösséget vállalok a múlttal és a jelennel is. Mártonék korrekten beszámolnak a tevékenységekről és tervekről, amibe már nem szólok bele. Szerintem ma legalább annyira ismert a Krétakör, mint csúcsformájában, de inkább közéleti aktivitásáról, és kevésbé kötődik hozzá színházi tartalom. Többször felvetettem, lehet-e egy logó és brand alatt ennyi mindent csinálni. A fejlemények azt mutatják: lehet, de megvan a következménye.
– Részt vett a színművészeti egyetem működési struktúrájának átvilágításában és az egyetem átalakításában is. Sokáig úgy lehetett hallani, hogy az új rektor, M. Tóth Géza mellett ön menedzserigazgató lesz. Aztán mégsem vállalta. Miért?
– Egyfelől épp munkát váltottam, és több lehetőség között mérlegeltem, mit tudok tisztességesen vállalni. Látszott, ha az egyetem mellett kötelezem el magam, az minden kapacitásomat leköti, nem szállhattam volna be más projektekbe, ahova szintén hívtak. Másfelől a feleségem, aki nálam sokkal előrelátóbb, felhívta a figyelmemet arra, mennyi veszély fenyegeti – politikailag és strukturálisan – 2014-ben az értelmes egyetemi munkavégzést. Mint rendes projektmenedzser, végigvettem a kockázatokat, és arra jutottam, ha ezek mind bejönnek, borzalmas következményei lesznek. A történtek pedig sajnos azt mutatják, hogy mindenből a legrosszabb forgatókönyv jött be. Ezt jelzi, hogy fél év után lemondott az a kiváló kolléga is, aki végül menedzserigazgató lett. Ma már a posztja sem létezik. A strukturális átalakítás, a fejlesztési kezdeményezések el sem indultak, megtorpantak vagy visszapattantak. Nem tartunk előrébb, mint egy éve, pedig akkor volt egy komoly szándék.
– Ez az egyetemi vezetés tehetetlensége miatt, vagy a fenntartó hibájából történt így?
– Mivel 2014 választási év volt, nem születtek igazi döntések. Nyilván minden felsőoktatási intézet arra várt, hogy eldőljön, mi az új stratégia, a fenntartói elvárás, a finanszírozási konstrukció. De minderről szó sem esett, így az a hiánygazdálkodás ment tovább, ami már az előző évben a működésképességének határára sodorta az SZFE-t. Ez a belső erőket is óhatatlanul és folyamatosan erodálja. Egyfajta megváltáskényszer-hangulat uralkodott el, amelynek szimbóluma a kancellár lett. Személyében a fenntartó magához vonja azokat a jogosultságokat, amelyeket mi, az egyetemi autonómia jegyében a menedzserigazgatónak szántunk.
– Miért nem pályázta meg ezt a posztot?
– Amiért a menedzserigazgatóságot sem. Azt éreztem, az ország jelenlegi szakmai, szakmapolitikai klímájában nem fogadna el a hatalom partnerként egy közintézmény képviseletében. Fájdalmas beismerés volt, de tavaly óta történt néhány olyan eset, amely után nem áltathattam magam: ha létezik lista a rendszer megbízhatatlanjairól, akkor én feltehetően szerepelek rajta.
– Miért is?
– Az eddigi munkahelyeim káderszempontból nem jó ajánlólevelek a mai közszférában. És nyilván gondolkodásmódom is önállóbb annál, amit ma egy tisztségviselőtől elviselnek.
– Mi történt, amiből úgy érezte, B listán van?
– Még 2012-ben egy szakmai alku eredményeként kerültem a Nemzeti Kulturális Alap akkor felálló előadó-művészeti kollégiumába. Én voltam az, akit végül mindegyik szakmai szervezet, így az akkor már döntő befolyással bíró Teátrumi Társaság is elfogadott. Két évig együtt dolgoztunk jelöltjeikkel, és egyáltalán nem volt eredménytelen a munka. Ott is bizonyítani tudtam, hogy fontos, értelmes célokért mindig párbeszédet kezdeményezek, és gyakran hozok jó megoldásokat. Aztán tavaly, négyéves mandátumunk feléhez sem érve, némileg váratlanul és indoklás nélkül, újra külön választották az előadó-művészeti testületet, és ezáltal teljes tisztújítást tartottak. A súlyosan manipulatív és hevesen vitatott eljárásban úgy alakították a helyzetet, hogy miközben két korábbi kuratóriumi tag gond nélkül továbbment, a helyemre ugyanahhoz a szekértáborhoz tartozó delegált került. A független táncosok képviselője, Kovács Gerzson Péter koreográfus ugyancsak kikerült a kollégiumból. Egyértelmű volt az üzenet: nincs szükség azokra, akik kérdeznek és mást állítanak. A különböző értékek és tapasztalatok konstruktív ütköztetésének esélyét is kiiktatták a rendszerből. Aztán szerződéskötés alatt álló, tanévre szóló óraadói megbízásomat hirtelen visszavonták a Károli református egyetemen, ahol hosszú ideje tanítottam színházi menedzsmentet. Annyit üzentek, ezentúl a Nemzeti Színház újonnan kinevezett gazdasági igazgatója tartja helyettem a kurzust. Biztosan ő is nagyon alkalmas a feladatra, az eljárás azonban ismét elég statáriálisra sikerült ahhoz, hogy belássam: nem kell közintézményt képviselnem 2014 Magyarországán.
– Tanít művészeti pályázatírást is. Van ennek értelme, mikor ellehetetlenítik a civil szervezeteket, és több pénzt adnak ma egy töpörtyűfesztiválnak, mint bármelyik független színháznak?
– Tényleg szűkülnek a lehetőségek, és egyre jelentéktelenebb összegek érhetőek el hazai forrásból. Azt látjuk magunk körül, hogy nagyságrendekkel nagyobb összegeket lehet leakasztani informális, nem transzparens utakon. Ami természetesen demoralizáló, és megkérdőjelezi a szakmai felkészültség versenyképességét.
– Tapasztalt ilyen pénzleakasztást az NKA kollégiumában is?
– Igen. Előfordult, hogy a kollégium szűrőjén kiesett egy-egy pályázó, mert nem tartottuk relevánsnak, de az NKA alelnökének felső utasítására mégis újra kellett tárgyalni a beadványt, és végül megítélni a ráadásul kirívóan magas összeget. Az ötvenes évek hangulatát idézték nekem ezek a rendkívüli ülések, ahol senki nem meri nyíltan és artikuláltan képviselni a véleményét, meglett férfiak grimaszolnak vagy bámulnak némán maguk elé. S még nekem kellett volna kínosan éreznem magam, mert azt kértem, vegyük jegyzőkönyvbe, hogy ez nem szakmai eljárás, ez a döntés nem a mi véleményünket tükrözi. Így kerülhettük volna el, hogy folt essen a kollégium becsületén, szakmai hitelét kikezdjék. Testületi ellenállás hiányában előbb „csupán” támogatásban részesült olyan, akinek nem, vagy nem innen kellett volna közpénzt kapnia. Így került NKA-logó a Sportarénában rendezett erőemelő show-műsorra, és léphetett fel amatőr kórus a Carnegie Hallban. Hamarosan működésbe lépett az öncenzúra is, és amúgy minőségi projektek váltak kicsinyes személyes vagy hatalmi viták áldozatává. Egyszerre volt megalázó és reménytelen Mundruczó Kornélt védeni L. Simon László, vagy a Kritikus Céhet Vidnyánszky Attila haragjától. Végül egy egész részterületen degradálta szimpla kifizetőhellyé az NKA nagybizottsága a kuratóriumot, azáltal, hogy meghívásos pályázaton juttatta egyetlen pályázónak a korábban gondosan elkülönített céltámogatást. Ez nyilván nem sikerülhetett volna, ha a megrendelő és a címzett nem ugyanaz a személy: az előadó-művészeti törvény kodifikátorából NKA bizottsági taggá és cirkuszigazgatóvá avanzsált dr. Kriza Zsigmond. Ezt a folyamatot gyakorlatilag csak betetőzte a tagság átalakítása, az MMA és a Teátrumi Társaság térnyerése, a Magyar Színházi Társaság és – az NKA mint projektfinanszírozó szervezet működésében leginkább érdekelt – Független Előadó-művészeti Szövetség kiszorítása. Beszéltünk a pályázati úton történő finanszírozás értelméről. Azt kell mondanom, ha összevetjük a mintaként szolgáló brit Arts Councillal, az NKA korábban sem töltötte be maradéktalanul a lehetőségeiből adódó feladatkört, de manapság különösen messze került tőle. Nemcsak azt kell néznünk, hogy mit és hogyan támogat, hanem, hogy mit és miért nem.
– Nehéz elhinni, hogy önt nem környékezték meg, segítsen pályázatot nyerni.
– Érdekes módon, pedig két turnusban hat évig ültem a grémiumban, sosem keresett meg senki, nem kellett senkivel sem „arról” beszélgetnem. Nehéz is lett volna megdumálni, mert meggyőződésem, hogy a pályázat mint kommunikációs eszköz, tudósít a legtökéletesebben az alkotói szándékról. Kevés olyan jó projektet láttam, amit nem sikerült jól leírni és fordítva. Ezért fontos megtanulni pályázatot írni, mert ezzel egy autonóm, problémacentrikus gondolkodásmódot lehet elsajátítani. Amíg tere van a pályázati forrásszerzésnek Magyarországon, addig érdemes bátorítani, hogy minél többen minél jobban ki tudják magukat ezen a módon is fejezni.
