A Szegedi Ítélőtábla jogerős ítélete alapján a Korondi utca 7. szám alatti társasház lakástulajdonosai ellen már a végrehajtási eljárás is megindult. Egyeseket – nem tudni, miért éppen őket – a vállalkozó kimentett, befizette a nevükre, amit kellett. Mások feje fölül a végrehajtó elárverezi a lakást, ha nem tudnak fizetni. Eddig mindössze egy 83 éves hölgy fizette ki, amit a bank követelt tőle.
A végrehajtás szabályai ridegek. A lakás tulajdonosát nem illeti meg elővásárlási jog. Lakásonként átlag 180 ezer forint perköltséget ítélt meg a bíróság, de ez egyetemlegesen terheli az összes tulajdonost. Vagyis hiába fizeti ki valaki a saját lakására jutó összeget, attól még a nem fizető tulajdonostársak perköltségét is végrehajthatják rajta. A pervesztés miatt csak az ingatlant lehet végrehajtani, de perköltség címén az ingóságokat is lefoglalhatják. Ez különösen aggasztja Biharváriékat.
Ők ugyan már leperkálták a 180 ezer forintot, bár kettejük rokkantnyugdíja összesen sincs annyi, így a közös költségre most nem futotta. A lakások egy része az építők érdekeltségi körében lévő projektcég nevén van.
Mivel felszámolás alatt áll, nagy valószínűséggel nem fogja befizetni a rá jutó perköltséget, amit a fizető lakók vagy elosztanak egymás közt, vagy az ő ingó vagyontárgyaikat foglalják le.
– El szoktam képzelni – mondja Biharvári Gyuláné –, hogy becsönget a végrehajtó, és a legjobb esetben azt mondja: elviszem a tévét. Itt vagyunk ketten, kerekes székbe szorult szerencsétlenek; egész nap a tévét nézzük, mert nem tudunk mást csinálni. No de ha a végrehajtónak nem lesz elég a televízió, lefoglalhatja a kerekes széket is. A férjem kézzel hajtható kerekes széke 300 ezer forint értékű. Az én akkumulátoros székem, amivel egyáltalán ki tudok mozdulni a házból – például elmegyek a végrehajtóhoz, ha beidéz –, több mint egymillió forintot ér. Képzelje magát a racionális végrehajtó úr helyébe: mit visz el először?
Az is kérdés, hogy a végrehajtó mennyit számol fel a saját költségére. Biharváriék nem kaptak erről információt. Nekem sem mondták meg a Détári és Társai Végrehajtó Irodában, még Biharváriék írásos hozzájárulására sem, mennyit kérnek tőlük. Biharváriék azt hallották:
lakásonként körülbelül egymillió forintot a végrehajtó is elvisz tőlük.
Biharvári Gyula építési vállalkozó volt, épületgépész. 1997-ben, 47 évesen rokkant le. Azóta egyre súlyosabb az állapota. Ma már többnyire csak ül a kerekes székben, hallgatja, miről beszélnek körülötte, és időnként rázza a zokogás. A felesége 50 évesen kapott agyvérzést – ő könyvelő volt a katasztrófavédelmi igazgatóságon. Állapotát később még combnyaktörés is súlyosbította.
 |
A Biharvári házaspár
Reviczky Zsolt |
Mindketten távoli, kis településről költöztek Szegedre a Kádár-kori tömeges mobilitás idején, a szüleik támogatásával. Életük legsikeresebb időszakában volt egy családi házuk Újszegeden. A betegség akkor érte őket, amikor a gyerekeik éppen felnőttek. Nem tudták többé gondozni az udvart, télen takarítani a havat, és a gyerekeiknek is segíteni akartak. Sikerült eladni a házukat – az árából vették a Korondi utcai lakást. A lányuk a közelben, egy téglablokkos kockaház kis lakásában lakik, a fiukat egy kiskundorozsmai hétvégi házhoz tudták hozzásegíteni.
– Újszegeden szerettünk volna maradni. Mindenképpen liftes házban, mert nem tudtunk lépcsőzni. Ebben az épülő házban ideálisak voltak a lakások. Azt mondták: ha gyorsan el tudjuk adni a házunkat, akkor a miénk lehet ez, amelyiket kinéztük. Nagyon jó vevőt találtunk – adott annyi pénzt, amennyiért mi ezt lefoglalózhattuk.
Biharváriné megütközött, amikor L. Gábor a foglalót, kétmillió forintot, amit készpénzben adtak át, megszámolta, és csak úgy bedugta az inge zsebébe. De a vállalkozó kedves és készséges volt. Ha mentek érdeklődni, mindig mutatta, hogy áll a munka. Kiválaszthatták a csempét, az ajtókat, a falfesték színét. Ám az ígért határidőre nem lett kész a ház. 2009. december 31. helyett végül 2010. május 22-én lehetett költözni.
– Mondtuk neki, hogy mi utalni szeretnénk. Béna emberek vagyunk, ne járkáljunk az utcán több mint húszmillió forinttal. L. Gábor ragaszkodott a készpénzhez. Azt mondta, majd elhozza a fiunk a pénzt. Az irodájába odajött egy fiatal ügyvédjelölt, aki a kezünkbe adott egy másolatot az adásvételi szerződésből, és hangosan fel is olvasta.
– Nem tűnt föl, hogy ugyan rejtve, a sokadik pontban, de szerepel a jelzálog?
– Megkérdeztem, miért került bele, hogy keretjelzálog van az épületen. L. Gábor azt felelte, muszáj volt ide betenni, neki nincs annyi pénz a mellényzsebében, hogy abból finanszírozni tudjon egy ekkora építkezést. De semmi ok az aggodalomra, ne gondoljuk, hogy ő játszik az életével meg a sikeres pályafutásával. Az is föltűnt, hogy a szerződést nem írta alá az az ügyvéd, akinek a neve szerepelt rajta, és a szárazbélyegzője sem volt rajta. De aztán megint barátságosabbra fordult a beszélgetés, mert kérdeztük, hogyan költözzünk be, hiszen még gáztűzhely sincs a lakásban. A vállalkozó készséges volt: a fiunk menjen, válasszon tűzhelyet, hozzon róla számlát, haladjanak a dolgok. A pénzt megszámolta, és betette egy kis páncélszekrénybe. Kétségek közt mentünk haza, hogy annyi pénzt otthagytunk, és még papír sincs a kezünkben. A szerződést később a fiam elhozta, rendben, aláírva. Megnyugodtunk. Aztán jött egy nagy paksaméta, a közjegyzői okiratba foglalt szerződés, amelyben már jobban megmagyarázták, mivel jár ez nekünk. Ha a vállalkozó nem a megfelelő áron értékesíti az ingatlanokat, vagy nem törleszti az ő hitelét, akkor az adóssága a lakástulajdonosokra száll át. Azt hittük, elájulunk, amikor egyszer csak kiderült, hogy 400 millió forint a ház adóssága.
Biharváriék szerint nem létezik, hogy a bankot ne terhelje felelősség. Amíg a szerződéseket kötötték a vállalkozóval, senki nem jelent meg a bank képviseletében. Ők a vállalkozó és a bank közötti szerződéseket sem ismerhették – mert az banktitok. Hiába tettek feljelentést csalás gyanújával, hiába tanúskodtak, a végén a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntették, azzal az indoklással, hogy a vállalkozónak nem volt szándékában becsapni őket. L. Gábor és társa ellen egy másik nyomozás után ugyan vádat emeltek csődbűntett miatt – de ez nem függ közvetlenül össze az ő ügyükkel, és ha elítélik, rajtuk az sem segít.
L. Gábor nevében érkezett a Korondi utcai lakókhoz egy aláíratlan levél. A szerzője ígérget, a Raiffeisen Bank felelősségét bizonygatja. A levélben szereplő elérhetőségek valósak. Felhívtam L. Gábort, aki csak úgy lett volna hajlandó nyilatkozni, ha írásban, előre vállaljuk, hogy szövegét szó szerint közöljük. Ezt nem vállaltuk – az aláíratlan levélben is olyan állítások vannak, amelyeket nem tudnánk bizonyítani.
Dr. Szabó Tamás ügyvéd, e perekben a Raiffeisen Bank jogi képviselője azt mondta: L. Gábornak módja lett volna alperesként, illetve az egyik alperesi cég képviselőjeként bizonyítania a levélben szereplő állításait – de nem tette. Az ügyvéd hangsúlyozta: ez a szerződéstípus nem tartozik azok közé a fogyasztói devizahitelek közé, amelyek feltételeit a bíróságok az elmúlt időszakban tisztességtelennek ítélték. A levélben említett egyoldalú költségemelés, kamatemelés részleteiről az ügyvéd nem kívánt beszélni, csak annyit mondott:
a bíróság által kirendelt szakértők mindent törvényesnek találtak.
Ez vállalkozói hitel volt, aminek jelentős részét a vállalkozó nem fizette vissza. Azt, hogy a lakók miért kötötték meg ilyen formában a szerződést, miközben tudták, mennyi jelzálog terheli az ingatlant, szerinte „a pénzintézeten kívül eső körből kell nézni”. A Raiffeisen Bankot Szabó Tamás szerint semmilyen felelősség nem terheli azért, ami a lakásvásárlókkal történt.
– Az újságírók a vállalkozónak a teljes nevét sem írhatják le. Bennünket viszont névvel, fotóval mutogathatnak, mert csak a nyilvánosságban bízhatunk, hogy egyszer valaki megszán bennünket, és lesz elég ereje, tudása, jó szándéka, hogy véget vessen ennek a rémálomnak. Ebben az országban még a házatlan csigát is védik, de bennünket nem védett meg a magyar jog és igazságszolgáltatás. De én elmegyek az európai emberi jogi bíróságig is – ha bírom lelkierővel. Kétszer voltam hosszabb pszichiátriai kezelés alatt. Mi ezekből a betegségekből már az életben nem gyógyulunk ki. Jót tenne, ha beszélhetnék a helyzetünkről valakinek – de már nincs kinek. Az emberek azt mondják: ilyen nem történhet meg Magyarországon. Amikor látják, hogy mégis, akár velük is megtörténhetett volna, akkor menekülnek tőlünk és a bajunktól. Egész életünkben iparkodtunk, dolgoztunk, úgy éreztük, van értelme. Most már csak nyugalmat szeretnék. Hogy ötvennyolc évesen el tudjak toporogni a lakásban, és el tudjam magunkat látni. De ez is csak vágyálom. Mindennap rettegek, milyen levelet hoz megint a postás, és az mennyivel nyom még mélyebbre bennünket.
