Stonewall óriási fordulópont volt, nem egy fokozatos fejlődés egyetlen állomása. A New York-i melegközösség történetét feltáró George Chauncey könyvéből kiderül például, hogy a huszadik század elejére az amerikai nagyvárosban élénk meleg- és leszbikus közösségi élet alakult ki, ami a színházakban és filmekben is megnyilvánult. Ám a gazdasági világválság, illetve a második világháború után jelentős visszaesés következett.
|
Ahol a büszkeség kezdődött - hirdeti a felirat
Carlo Allegri / Reuters |
A hidegháborús paranoia és a McCarthy-korszak keménysége nemcsak a kommunistákat, de a homoszexuálisokat is üldözte. Az amerikai külügyminisztériumból egy 1953-as kongresszusi tanúvallomás szerint 654 főt bocsátottak el „biztonsági vagy lojalitási” okból, közülük 402 főt homoszexualitás miatt. David K. Johnson szerint a McCarthy-korszak végére körülbelül ötezer főt bocsátottak el homoszexualitás gyanúja miatt.
A melegek elméjét olyannyira gyarmatosította a heteroszexuális világ, hogy el sem tudtak képzelni egy pozitív meleg identitást vagy kultúrát
A mindennapok pedig nem csak a kormányzati alkalmazottaknak voltak nehezek. A homoszexuális kapcsolat illegális volt. A negyvenes-ötvenes években pszichiátriai gyógykezelésre is lehetett kényszeríteni a melegeket. A „gyógymódok” közül az elektrosokk még a kíméletesebbek közé tartozott. Tilos volt az ellenkező nemre jellemző ruhákat viselni, azonos nemű partnerrel táncolni, de még az is, ha valaki nem elítélő hangnemben írt egy kiadványban a homoszexualitásról.
„Ez a leszbikusok és melegek elleni roham magyarázza, hogy a homoszexuálisok önképe miért volt olyan negatív az ötvenes-hatvanas években. A melegek elméjét olyannyira gyarmatosította a heteroszexuális világ, hogy el sem tudtak képzelni egy pozitív meleg identitást vagy kultúrát. A legtöbb homoszexuálisnak a melegjogok mint politikai cél eszébe sem jutott, még azoknak sem, akik egyébként politikailag aktívak voltak” – írja a téma másik jelentős kutatója, David Carter.
Sok meleg volt, aki tüntetett a vietnami háború ellen, vagy a feketék jogaiért, de saját jogaiért kiállni még a hatvanas évek forradalmi hangulata közepette sem jutott eszébe. Természetesen már ekkor is létezett néhány szervezet, amely a melegek és leszbikusok jogaiért harcolt, például a Mattachine Társaság. De nagyon kevés tagjuk volt, gyakorlatilag láthatatlanok maradtak, módszereik pedig békések. Decens, öltönyös-kosztümös tüntetéseket tartottak, amelyek során azt próbálták bizonyítani, ők is pontosan ugyanolyanok, mint mindenki más.
A hatvanas években még az is illegális volt, hogy egy bárban melegeket kiszolgáljanak, épp ezért legális melegbárok sem voltak. Ami létezett, azt a maffia üzemeltette: vagy lefizettek valakit az engedélyért, vagy folyamatosan megkenték a razziázó rendőröket. A New York-i Christopher Streeten álló Stonewall Inn is a maffia kezén volt. Engedélye nem volt, ezért „privát klubként” működött. Ablakait bedeszkázták, belépni pedig csak úgy lehetett, ha az ajtónálló egy résen kikukucskálva azonosította a belépőket.
Egy szombat hajnalban, 1969. június 28-án azonban váratlanul csaptak le a rendőrök – máig nem tudni okát
Akit nem ismertek, vagy nem kísérte senki, nehezen engedték be: féltek a rendőröktől. Pénz sem cserélhetett gazdát a bárpultnál, ezért „belépődíj” fejében két italkupont kaptak a vendégek. A tulajdonosok a berendezéssel sem törődtek sokat: kevés hely létezett, ahol a melegek összegyűlhettek szórakozni és táncolni, így a vendégkör és a busás bevétel mindig garantált volt.
 |
A Stonewall Inn
Wikipedia |
A körülményekre, tisztaságra nem sokat adtak. A falakat feketére festették, ha pedig razzia közelgett, akkor azt felvillanó fehér fény jelezte a táncparketten. Ekkor minden pár szétrebbent.
A havi razziák rutinszerűek voltak. Általában előre tudtak róla a tulajdonosok, és hétköznap kora estére időzítették őket, amikor alig voltak vendégek. Mindenkit sorba állítottak és megnézték a papírjait. Akinél nem volt igazolvány, vagy női ruhában találták, azt bevitték a rendőrök. Egy szombat hajnalban, 1969. június 28-án azonban váratlanul csaptak le a rendőrök. Hogy miért érkeztek a zsúfolt, hétvégi időpontban, néhány nappal az előző razzia után, azóta sem világos.
A rendőrök a „szokásos” menetben kezdték kiüríteni a bárt, ám valami történt. A melegek először csak visszabeszéltek. „Évek óta úgy bántok velünk, mint ha szemetek lennénk? Ó-ó, most mi jövünk! Az életem egyik legnagyszerűbb pillanata volt” – olvasható Sylvia Rivera visszaemlékezésében. Dulakodás kezdődött, miközben egyre többen gyűltek össze a bár előtt is: környékbeliek, a szomszédos kocsmákból kilépők és a szemközti parkban élő fiatal, hajléktalan fiúk, akik között szintén voltak melegek.
A vidám hangulat akkor változott meg, amikor egy nőt vezettek ki a bárból a rendőrök, és próbáltak betuszkolni a rabomobilba. Ellenállt, harcolt a rendőrökkel, és odaszólt a tömegnek: miért nem csináltok valamit?
A nézelődők ekkor elkezdték pénzérmékkel, majd sörözdobozokkal, végül kövekkel dobálni a rendőröket. Utóbbiak visszamenekültek a Stonewall épületébe és magukra zárták az ajtót, de a tömeg kitépett a földből egy parkolóórát, azzal betörte az ajtót. A rendőrök erősítést kértek, de így is eltartott egy pár órán át az összecsapás.
Az erőszak segített a meleg férfiaknak legyőzni azt a sztereotípiát, hogy nincs bennük bátorság vagy férfiasság
A következő két éjjel is összecsaptak a rendőrök a melegekkel a Stonewall előtt. Majd a rossz idő miatt két nap „szünet” után ismét egy feszült éjszaka következett.
David Carter szerint a Stonewall Inn körüli zavargások négy ok miatt lettek jelentősek. Korábban is voltak már tiltakozások, de ez volt az első, amely hosszan, hat napig tartott. Ez volt az első, amelyben több ezren vettek részt, amelyről széles körben tudósított a média, és amely erőszakos módszerekhez folyamodott. Sok homoszexuális ekkor értette meg azt: nincs egyedül.
Carter ír egy 29 éves apácáról, aki a rádióban a zavargásokról szóló híreket hallgatva jött rá, hogy más is érez úgy, mint ő. Ki is lépett a rendből, és új életet kezdett. Olvasni olyan katonáról, aki Vietnamban tudta meg a hírt, és hirtelen rájött: nem akar meghalni, hanem hazatér és beáll harcolni a jogaiért. A beatnemzedék legendás költője, a közelben lakó Allen Ginsberg is kiment a Stonewallhoz kíváncsiságból. Ő úgy írt később: „Gyönyörűek voltak a srácok – levetették azt a fájdalmas arcot, amely a melegekre olyan jellemző volt tíz éve”.
De nemcsak a melegeket, hanem az egész országot sokként érte a zavargás. „Ahogyan az afroamerikaiaknak az erőszakmentesség segített lerombolni az erőszakos feketék képét, úgy segített az erőszak a meleg férfiaknak legyőzni azt a sztereotípiát, hogy nincs bennük bátorság vagy férfiasság” – írja Carter. Hirtelen láthatóak lettek a melegek, az utcán is kifejezték egymás iránti érzelmeiket.
„Előtte hátsó ajtókon kellett kopogtatni és kukucskálólyukon át kellett beszélni valakivel, hogy bemehessünk, egyszerre csak ott voltunk, láthatóan, kint az utcán” – emlékszik vissza egy névtelen résztvevő.
|
A melegházasság engedélyezését ünneplik a Stonewall Inn vendégei
Lucas Jackson / Reuters |
És azóta is látszanak. Egy évvel később, a zavargások évfordulóján megrendezték az első felvonulást New Yorkban, amelyet azóta is megtartanak az Egyesült Államokban minden június utolsó szombatján: ez a Pride, a meleg büszkeség napja. Egy évvel Stonewall után már nyíltan, melegségüket vállalva vonultak tehát férfiak és nők Manhattan utcáin. Frank Kameny, egy washingtoni aktivista úgy foglalta össze: „Amikor Stonewall történt, ötven-hatvan melegszervezet volt az országban. Egy évvel később legalább 1500. Két évvel később, már amennyire meg tudtuk őket számolni, 2500”.
Az elmúlt 45 év óriási változásokat hozott az amerikai melegközösség életében. A Stonewall Inn 1999-ben bekerült a nemzeti történelmi emlékhelyek közé. Hétről hétre születnek arról bírósági döntések, hogy egyes államokban nem lehet tiltani a melegházasságot. Immár nyíltan vállalhatják szexuális identitásukat a fegyveres erőkben szolgáló nők és férfiak, és gyűlöletbűnné nyilvánították a homoszexuálisok ellen elkövetett erőszakot. Az azonos nemű házaspárok immár jogosultak minden olyan szövetségi kedvezményre (adókedvezmény, öröklés stb.), amely a házaspároknak jár.
Az újságok hasábjain pedig már arról is folyik a vita: a melegjogok változásának története a tanterv része kellene hogy legyen – csakúgy, mint a polgárjogi mozgalom története. A meleg büszkeség napját, illetve a Pride-ot ma már világszerte megszervezik. David Carter szerint azok a legjelentősebbek, ahol a melegeket még mindig diszkrimináció éri, például Oroszországban.
„Néha a felvonulókat megtámadják szkinhedek és hasonlók, gyakran úgy, hogy a kormányzat szemet huny efelett, és a melegek arra kényszerülnek, hogy visszatámadjanak. Így Stonewall harciassága és néha erőszakossága a mai napig megismétlődik az ilyen helyeken, ahol a melegek még messze nem vívták ki jogaikat – ami azt jelenti, hogy Stonewall továbbra is a melegek lázadásának és felszabadításának szimbólumaként szolgál.”
