A hátrányos helyzetű magyar vidékekről a munkaerő egy része Nyugat-Magyarország felé vándorol, ám érzékelhető egy ellenkező irányú mozgás is: a nyugat- és közép-dunántúli vállalkozások az Alföldön vagy Borsodban létesítenek telephelyet, különböző kedvezmények hatására helybe viszik a munkát – vázolja a jelenkori társadalmi mobilitás természetét Rechnitzer János professzor, régiókutató.
Ön kutatóként már régen megfogalmazta, hogy Magyarország nem ketté-, hanem szigetekre szakadt. Fenntartja még ezt az álláspontját?
Az ország szigetszerkezete megmaradt, csak nőttek a területi különbségek. A számok azt mutatják, hogy az elmaradottabb szigeteken nehéz munkát találni, kevesebb az egy főre jutó GDP, kisebb a vállalkozói aktivitás. Más kérdés, hogy ezeken a hátrányos helyzetű vidékeken belül is vannak olyan térségek, ahol létezik a jövedelemtermelő potenciál, s bizonyos állami szerepekből adódóan is kiemelkednek a környezetükből. Miskolcnak vagy Debrecennek például mindig lesz elég ereje, szívóhatása a környék kisebb városaiból elvonni a neki fontos szolgáltatókat, értelmiségieket, vállalkozókat. A körülöttük működő kis- és középvárosok azonban ezáltal még inkább kiüresednek.
Van-e felmérés, tapasztalat arról, hogy kik telepednek át a nyugati határvidékre?
Ismeretes, hogy a nyugat-dunántúli városok régóta munkaerőhiánnyal küzdenek. Kevés az esztergályos, a forgácsoló, de nem csupán a hagyományos nagyipari tevékenységből hiányoznak sokan, hanem a szolgáltatásból is. A jó képességű, megbízható helybeli jó ácsok, kárpitosok, vízvezeték-szerelők jelentős része már Ausztriában vagy Németországban keresi a kenyerét. Ma már ezekbe az országokba sem olyan könnyű persze kijutni, hiszen németül valamilyen szinten tudni kell, referenciákat is kérnek, s ha valaki nem végez minőségi, precíz munkát, azt hamar visszazavarják. Márpedig nem könnyű beilleszkedni egy másik ország munka- és viselkedéskultúrájába. De még Magyarországon belül is így van ez. Korábban a győri Rába Ózdról és Miskolcról szervezett munkaerőt, ám a nagy többség nem tudott beilleszkedni, inkább visszaköltöztek. Nem vállalták, vagy nem tudták teljesíteni a Győrben honos munkafegyelmet, munkaritmust, minőségi követelményeket. Közülük a legjobbak viszont egyszerűen átugrották Győrt, Mosonmagyaróvárt, s azonnal Nyugat-Európa valamelyik országában helyezkedtek el. Ez vonatkozik a szakmunkásokra éppúgy, mint az értelmiségiekre, például a termelésirányító mérnökökre vagy az informatikusokra, akik szintén aktív részesei a társadalmi mobilizációnak.
