Akkor a tanulók fele volt cigány. Az igazgató szerint az osztálytermek „többségében vegyesen vannak a gyerekek, ami a szülők körében vitára is okot adott”. Pedig hát „az óvodából jött gyerekek között alig észrevehető a különbség”. Csak egyes cigány szülők „visszahúzó erejével” van a baj. Ők nem küldik a gyereket szakmát tanulni az –amúgy „nem is olcsó” – városi kollégiumba, és sajnálják a gyerek kiruházkodására azt a pár ezer (mai értéken úgy százezer) forintot. Helyben kéne őket szakképezni.
1986. november 10-én a Népszabadság ismét írt Tiszaburáról. Máté Györgytől megtudjuk, hogy
a fiatalok körében már szinte egyáltalán nem is létezik előítélet. Egyre ritkábban kérik a szülők, hogy ültessék el a gyerekük mellől a cigányt.
Az előítéletek leküzdését megkönnyíti, hogy „az egykori putrikat, nyomortanyákat rég lebontották”. A valósághamisítás tiszteletkörei után megtudjuk, bizony néhol tizenöten laknak egy szobában. És bizony „a község lakosai általában nehezen kapnak munkát”. A szakképzettség nélküliek inkább csak alkalmilag jutnak munkához. A gyerekek megsínylik a pénztelenséget, „jó esetben csak lisztből, vízből és sóból gyúrt, a tűzhely szélén megpirított »soványt« kapnak, ha megéheznek”. Rossz esetben nyilván azt sem. A tornatanár szerint ezek a gyerekek elmaradnak a többitől, „mert gyengék, hiányosan tápláltak”. A cikknek van füle, farka. Vörös füle, vörös farka. A farok: „A cigány és nem cigány fiatalok most jól megférnek egymással”. „Az ezredfordulóra már ők vezetik majd Tiszaburát...”
A Jászkunság című folyóiratban 1976-ban jelent meg Bistey András riportja. Ebből megtudjuk, hogy a hetvenes években nagy viták után
külön cigány osztályokat indítottak Burán, s ezektől remélték a felzárkóztatást.
A cigány gyerekek nem jártak napközibe, mert az ellátás pénzbe kerül. Az otthonuk pedig tanulásra alkalmatlan. A putrikból a zöm szoba-konyhás, komfort nélküli, silány anyagokból összerótt házakba költözött, melyekben sokszor nagyobb volt a zsúfoltság, mint a putriban. Egy felmérésből kiderült: „a cigány családokban egy ágyon 3-7 gyerek alszik. A felső tagozatosok 28 százaléka harmadmagával alszik egy ágyon. (...) Az éhesen, télen összefagyva érkezett gyerekeket igen nehéz bevonni a közös munkába.”
|
A szép remények évszaka Tiszaburán
Erdei Katalin / Népszabadság/archív |
A rendszerváltás után annyi munka sem volt, mint addig. Aki tudott, elment. A maradék „fehér” gyerekeket máshová vitték iskolába. A falunak semmi pénze nem maradt. A világon mindenre pályáztak, így lett az iskola az integráció bázisintézménye. Az integráció itt már csak a szegény és nem olyan szegény cigány gyerekek keverését jelenti.
Régen a fogyatékosnak minősített gyerekek „elfekvő” osztályai a „szép, új iskolától” távol etnikai gettót is jelentettek. Ma már csak gettók a gettóban.
Itt is kiderült, hogy sokakat teljesen alaptalanul száműztek az „elfekvőbe”. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek alapítvány próbapert is indított egy esélyeitől ily módon (is) megfosztott gyerek kárpótlása érdekében.
Ezzel az alapítvánnyal jártam én is Tiszaburán 2007-ben. Már akkor is azt láttam a „felkiáltójelként magasodó” iskolában, amit Matkovich Ilona 2012. július 28-i számunkban meg is írt: „Az iskolát hihetetlen kettősség jellemzi. Az egyik tanteremben méretre készült padok és székek, projektor, digitális tábla, a falak növényekkel, plakátokkal díszítve, egy tanteremmel odébb levert falak, felszaggatott padok.” Ez a kettősség is valami ahhoz képest, hogy a falu 2011-ben csődbe ment, megszűnt a közétkeztetés, a Tigáz leszerelte a gázórákat, egész évben nem volt gázfűtés. A gyerekek a nagy hidegben a fával fűthető művelődési házban és a polgármesteri hivatalban tanultak.
