– Balázs Péter: Ha a kérdés az, hogy a kormány a külpolitikájával elősegítette-e saját belpolitikai céljait, akkor én is azt válaszolom, hogy igen, ezt tette. De lehet, hogy még a parlamenti többség sem számított arra, hogy a kétharmados kormány ennyire felforgatja a jogállamot, a választási rendszert, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Ennek az átalakításnak az volt a célja, hogy ne legyen külső akadály. A Magyarországon több fronton vívott küzdelem azonban gyorsan fennakadt az EU értékrendjén. Az első nagy ütközetet a médiatörvény robbantotta ki, ezt követte a többi, előre látható konfliktus. Ám ahhoz képest, hogy milyen súlyú és mennyiségű probléma merült fel, a magyar kormány kitűnően járta a pávatáncát. Az Európai Unió ugyanis nincs felkészülve arra, hogy a tagok nem tartják be a szabályokat. Vannak persze technikai jellegű, kötelezettségszegési eljárások, de ezek ritkán kerülnek feljebb osztályvezetői szintnél. A mi esetünkben sikerült a biztosokat is mozgósítani, sőt egy ponton José Manuel Barroso bizottsági elnök az egész „csomagot” magához vonta. Ilyen korábban még soha nem fordult elő. Magyarország azonban ügyesen elhajolt, itt-ott hátralépett egyet, addig taktikázott, amíg lényegében mindent megúszott. Én is jó eredménynek látom, hogy az ország kikerült a túlzottdeficit-eljárásból – ez azóta kísért minket, amióta tagok vagyunk. Összességében azt mondanám, hogy a kormány megvédte a politikáját, de nem biztos, hogy ez az ország hasznára válik. Végigvonult egy kettősség is a négy éven: a magyar diplomácia tiszteletet vívott ki, az uniós elnökséggel, a Duna-stratégiával, de ezeket túlharsogta a miniszterelnök EU-ellenessége.
– P. G.: Lehet, hogy a politikai retorika és a külügy jó teljesítménye között van egyfajta kettősség, de valamit állapítsunk meg: nálunk a mai napig nincs jelentős EU-ellenes párt. Amíg komoly EU-ellenes erők mozdulnak meg a nagy alapító tagállamokban is, addig – talán épp a vezető politikusok eurorealista retorikája miatt – nálunk egy józan többség még mindig kiáll az európai értékek mellett. Az utóbbi időben még nőtt is az európai uniós tagságunk támogatása.
– A mozgásterünk a négy év végére nagyobb vagy kisebb, mint volt? Több a barátunk vagy kevesebb?
 |
| Balázs Péter – Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– B. P.: Szerintem a mozgásterünk látványosan szűkült, a saját szövetségi rendszerünkön belül különösen érezhető az elszigetelődés. A transzatlanti körből 2012-ben már csak az ír miniszterelnök járt Magyarországon. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy 2013-ban hol fogadták a magyar miniszterelnököt, és a főbb politikai vezetők közül kik látogattak Budapestre. Nem teszem hozzá az Európai Néppárt eseményeit vagy a konferenciákat, mert ezek nem képviselik ugyanezt a szintet. Szerencsére nem érintette az elszigetelődés a szomszédos országokat és a visegrádi kört. Látszik egy fokozott aktivitás a távolabbi partnerek felé, Indiában, Kínában, külügyminiszteri szinten Latin-Amerikában, de ezek a régiók a kereskedelmi forgalmunk kevesebb mint 10 százalékát fedik le. A kereskedelmünk közel 80 százalékáért felelős területeken a kapcsolataink beszűkültek, bár a miniszterelnök hiányát itt valamelyest próbálta pótolni a köztársasági elnök és a házelnök. Egyértelműen kimondható, hogy hiányoznak az amerikai és a nyugat-európai felső szintű kapcsolatok.
– P. G.: Én nem látok ilyen egyértelmű tendenciát. Amikor a legtöbb konfliktus keletkezett – az energiaszolgáltatókkal, bankokkal kapcsolatos ellentétek miatt –, akkor volt ugyan visszaesés, de a kormányzati ciklus utolsó egy-másfél évét már a konszolidáció jellemezte. Nagy-Britanniával elmélyültek a kapcsolatok, a miniszterelnök járt Spanyolországban, a köztársasági elnök az Élysée-palotában. Németországban is volt államfői látogatás, a külügyminiszterek között pedig állandó a párbeszéd.
– Tényleg nem fontosak a miniszterelnöki látogatások? Elvégre Brüsszelben úgyis találkoznak a vezető politikusok?
– P. G.: Ez nem mondtam. De a brüsszeli állam- és kormányfői csúcson való találkozások után sokszor pusztán formaság, hogy valaki eljön-e Budapestre vagy sem.
– B. P.: Nem értek egyet. A brüsszeli csúcsokon sokszor csak kézfogásokra futja, jelzésértéke annak van, hogy kik látogatnak Magyarországra. Magyarország e tekintetben látványosan lekerült a porondról. Talán 1956 után írtak ennyi negatívumot Magyarországról, igaz, ezek közül egy sem külpolitikai jellegű. A kifogás belpolitikai, főként a jogalkotással kapcsolatos. A kormányfő pedig ezek után a nagyköveti értekezleten azt mondja, hogy a diplomaták feladata, hogy kivont karddal rontsanak rá a külföldi sajtóra. Vagyis ne mi változzunk, hanem a rólunk kialakult képet változtassuk meg. Ez olyan, mintha a tükröt verné szét valaki.
– P. G.: Rárontásról nem volt szó, a hamis állítások kiigazításáról annál inkább. Ami pedig a látogatásokat illeti, a diplomáciai gesztusok mögött mindig ott húzódnak az adott ország gazdasági érdekei. Ha elfogadjuk, hogy a magyar polgároknak érdeke volt a közműdíjak csökkentése vagy a bankadó (mert részben tehermentesítette az embereket), és emiatt a kormány felvállalt egy konfliktust, annak az a következménye, hogy bizonyos európai kormányfők nem olyan barátságosak velünk. Rövid távon lehet ez zavaró, de hosszabb távon lehet, hogy ennyit megért az, hogy az ország sorsa jobbra fordul. Jobb előkészítéssel persze lehetett volna tompítani a konfliktusok élén. Ugyanakkor egy látogatás nem feltétlenül a kapcsolatok fokmérője.
– Fenntartható-e hosszú távon a Nyugat-ellenes retorika és a tettek kettőssége?
– Sz. Bíró Zoltán: Ez nem az én szakterületem, ezért inkább én is kérdeznék: mi előnyünk származik belőle? Különösen egy olyan ország vezetője részéről, amely az unió nettó kedvezményezettje.
– B. P.: Én is különbséget tennék a nettó befizetők és a kedvezményezettek között. Egy nettó kedvezményezett ország esetében egy ilyen fokú euroellenesség hitelességi problémákat vet fel: a tagság előnyeit elfogadjuk, de a fegyelmét, sőt most már az értékrendjét is elutasítjuk. Érdekes, hogy az orosz külpolitika doktrínájában is megtalálható ez az érvelés: a Nyugat hanyatlása, a nem leszünk a Nyugat gyarmata tematika.
– P. G.: Lehet, hogy ott is felmerül, de én nem a Pravdában, hanem a liberális Süddeutsche Zeitungban olvastam, hogy például a banki szabályozás terén az EU nem állt a helyzet magaslatán. Vezető nemzetközi politikusoktól hallani, hogy innovatív nemzetállami megoldásokra van szükség, olyanokra, amelyeket mások még nem próbáltak ki. Érzékelhető hogy a kezdeti erős kritikával szemben az európai közvélemény már nyitottabban áll a magyar megoldásokhoz. Kijutottunk a túlzottdeficit-eljárásból, a számok növekedést jeleznek. Nem állítom, hogy bárki harsonaszóval köszönti a magyar politikát, de van egy óvatos figyelem: nézzük meg, mi lesz ebből, talán még igazuk is van a magyaroknak.
– Térjünk át egy másik területre: a határon túli magyarság képviselete deklaratív célja volt a magyar kormánynak. Ebből a szempontból sikeres volt az elmúlt négy év?
– B. P.: Őszintén szólva sokkal rosszabbra, éles ütközésekre számítottam. Szerencsére nem ez történt. A kormány sokat tett a határon túli magyar kisebbségekért. Ennek azonban van három szépséghibája: egyrészt felerősödni látszik a szavazatszerzési szándék. Másrészt a magyar állampolgárság szankcionálását Szlovákiában négy év alatt nem sikerült megoldani, sőt nem is beszélnek róla. Pedig ez szerintem előbbre való, mint egyes autonómiatörekvések támogatása. Továbbra is fennáll a határon túli magyar közösség megosztása. A magyarok többsége által támogatott határon túli pártok nem élvezik a kormány szimpátiáját.
 |
| Prőhle Gergely – Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Sz. B. Z.: A magyar kormány eldöntötte, hogy a határon túli magyarok képviselete elsőbbséget élvez. Amikor 1989 óta Európában az egyik legdrámaibb konfliktus alakult ki Ukrajnában, a kormány maga elé húzta a 150 ezer ott élő magyar sorsát. Természetesen egyetértek azzal, hogy a magyar kormány megpróbál körültekintően eljárni, és védeni a kárpátaljai magyarokat, de úgy érzem, fordított sorrend alakult ki: mintha az itthon élő magyarok érdekei másodrendűek lennének, holott ez a közösség választotta meg a kormánytöbbséget, és elsősorban ennek a közösségnek tartozik felelősséggel. A sorrendet világossá kellene tenni. Az ukrán válságban való hosszú hallgatás ezt a tanácstalanságot sejtette.
– P. G.: Kezdjük az elején: döntő változás, hogy az alaptörvényben nem „felelősséget érzünk”, hanem „felelősséget viselünk” a határon túli magyarságért. Ami a szavazatszerzést illeti, az új választási rendszerben a határon túli magyarok másfél-két mandátum sorsát dönthetik el, tehát ezt nem tartom komoly kifogásnak. Amit Sz. Bíró Zoltán mondott, arra azt felelném: ha egy magyar miniszterelnök komolyan veszi az alaptörvényt, akkor nagyon nagy érzékenységet kell mutatnia a kárpátaljai magyarok sorsa iránt, persze sosem a magyarországiak rovására. Az elmúlt négy év komoly eredménye az is, hogy a határon kívüli óvodák és iskolák fejlesztésére soha nem látott összeget áldozott a kormány. Ez az ottani jövő zálogának tekinthető.
– Továbbra is kulcsország Németország?
– P. G.: A Németországhoz fűződő viszonyunk mindenképpen különleges, már csak a gazdasági kapcsolatok jelentősége miatt is. A kereskedelemben vagy a befektetés terén nem is kérdés, hogy Németország az első számú partner. Nagy eredménynek tartom, hogy a visegrádi négyeket elfogadták és elismerték Berlinből. A külügyminiszter legutóbbi berlini útja pedig bizonyította, hogy még a más politikai platformon álló (szociáldemokrata) német külügyminiszter is a térség és benne Magyarország iránti elkötelezettséget hangsúlyozza. Németország világosan látja azt a magyar gazdasági és pénzügy-politikai törekvést, amelyhez kevés hasonlót talál Európában. Ez fokozott költségvetési fegyelmet jelent, az adósságállomány csökkentését és egy civilizációs váltást, amely szerint nem lehet visszatérni a válság előtti korszak gondolkodásához. Erről Merkel kancellár is sokat beszél.
– B. P.: Németország volt és maradt messze a legfontosabb partner. A német gazdaság súlya ma nagyobb a magyarban, mint a Szovjetunióé valaha is volt. Persze a németeket kiszámíthatónak és átláthatónak tartjuk, ezért úgy éljük meg, hogy ez jó az országnak. Angela Merkel pedig az Európai Néppártra való tekintettel nagyon elnézően bánt és bánik Orbán Viktorral, viszont feláll és sétálgat a magyar kormányfő beszéde közben. A felső szintű érintkezéseken is látszik, hogy a kapcsolatok lehűltek. Németországból elég sok figyelmeztetést kaptunk, már az előző, kereszténydemokrata–liberális kormány idején is.
– P. G.: A sajtóból kaptunk, a kormánytól alig. Persze a politikusok is olvasnak újságokat, látták a számos negatív kommentárt, mégis, ez a német kormányzati kommunikációba nem szivárgott át. A múlt felett Németország már napirendre tért, a kapcsolatok normális mederbe terelődtek. Üzleti szempontból gyümölcsöző, politikai értelemben harmonikus a viszony.
– Sz. B. Z.: A két volt berlini nagykövetet nehezen tudnám kiegészíteni, de egy konfliktusos periódus után sokféle módon lehet „napirendre térni”. Jelezheti azt, hogy belefáradtak az eredménytelenségbe, jelezheti, hogy Magyarország nem prioritás, legfeljebb könnyebbség, ha nem kell vele foglalkozni és finanszírozni. De nincs kétségem, hogy a német szakértők nemcsak a magyar kormány gazdasági kommunikációját ismerik, hanem azokat az adatokat, jövőbeni kötelezettségeket is, amelyeket például a magánnyugdíjpénztárak államosítása jelent.
Martonyi János külügyminisztertől tudjuk, hogy a kormányzati periódus elején a prioritások közé tartozott egy fehér házi látogatás, amely aztán nem jött létre. Ad-e okot aggodalomra a magyar–amerikai viszony leállása? Biztos, hogy többé nem lesz szükségünk amerikai segítségre kisebbségi vagy biztonsági ügyekben?
 |
| Sz. Bíró Zoltán – Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– P. G.: Egész Európának szüksége van az amerikai kapcsolatrendszer konszolidálására. A Németország és az USA közötti konfliktusok az NSA-lehallgatások ügyében valamivel jelentősebbek, mint a magyar jogállamiságról vagy antiszemitizmusról szóló viták. Az Egyesült Államok európai tekintélye – hozzáteszem, sajnálatos módon – megroggyant. Magyarországnak, de az USA-nak is érdeke, hogy a harmónia minél előbb helyreálljon, épp a Keleten játszódó események miatt is. Magyarországnak a NATO-hoz, a szövetségi rendszerhez való elköteleződése tény, ezt soha nem kérdőjelezték meg az amerikaiak. A diplomáciai kapcsolatok egyébként folyamatosak, szinte nem telik el úgy hét, hogy egy amerikai helyettes államtitkár ne járna Budapesten vagy mi ne járnánk ott. Az amerikai fél nagyon nyitott a magyar energiapolitikai szándékokra, bizonyos értelemben a kisebbségi szempontokra is. A magyarországi romapolitikát kifejezetten támogatják.
– B. P.: Az amerikaiaknál van a legkevésbé szükség rejtvényfejtésre, mert elég világosan meg szokták mondani, mit gondolnak. A partnereiket három fő szempont szerint értékelik. Az első valóban a NATO és a biztonságpolitikai szerepvállalás, a második, hogy van-e amerikai gazdasági érdek az adott országban, és a harmadik az, hogy mennyiben felelnek meg az amerikai szabadságeszménynek. Az első tekintetben Magyarország jól vizsgázott, értékelik az afganisztáni és egyéb szerepvállalásunkat. Ami a gazdaságot illeti, Magyarországon nincsenek olajkutak vagy kulcsfontosságú amerikai beruházások – ez a „futottak még” kategória. A harmadik kérdéskörben pedig tengelyt akasztottunk. Elég sok figyelmeztetést kaptunk, Thomas Meliától kezdve, amire Deutsch Tamás oly kedvesen reagált, egészen a közelmúltig. A végső mérce az, hogy szalonképes-e az illető ország az ovális irodában vagy nem. Beengedik-e a vezetőt az ajtón vagy sem. Orbán Viktor esetében négy év alatt nem találtak rá megfelelő alkalmat.
– Mintha a kormány végül ezt nem is ambicionálta volna.
– B. P.: Nem az ördögöt! Orbán a fél karját odaadta volna érte.
– P. G.: De ugye nem kell sorolni azokat a kétes hírű politikusokat, akik „szalonképesnek” bizonyultak? Az ovális irodában azért mégsem az úr színe elé járulunk.
– Sz. B. Z.: A kormányzati szereplők előszeretettel aggódnak az amerikai politika erkölcsi állapotai miatt. Hasonló aggodalmakat miért nem fogalmaznak meg a keleti partnerek irányában? Ellenzékben, 2007–2008-ban erősen bírálták a maihoz képest sokkal „puhább” és az európai normákhoz még jóval közelebb álló Putyint, míg kormányon ódzkodnak attól, hogy elvi kritikát fogalmazzanak meg. Nem nyílt kirohanásra akarom rábírni a kormányt, de azért mégiscsak szembeötlő, hogy Washington visszatérően bírálat tárgya, míg Moszkva nem.
– P. G.: Nem szoktuk más országok sajtó- és egyéb viszonyait kommentálni. Ha viszont minket folyamatos kritika ér valahonnan, akkor engedtessék meg rámutatni a más szemében a gerendára.
– Sz. B. Z.: Az előbb az amerikai politika emberi jogi hiányosságairól volt szó, nem is alaptalanul, de feltűnő, hogy eközben az új minőségű orosz belpolitika gerendáiról egy hang sem esik.
– P. G.: Amit Magyarország a nemzetközi szervezetekben bármely országról hangoztat, az egy irányba mutat az Európai Unió többi tagjának álláspontjával. Határozottan visszautasítanék minden olyan sugalmazást, miszerint, ha mérlegre kerül az Oroszországhoz fűződő viszony és a transzatlanti kapcsolat, akkor ez a mérleg Oroszország felé dőlne el.
– Sz. B. Z.: Nem ugyanarról beszélünk. Nem állítottam, hogy szövetségesei lettünk Oroszországnak és már ne lennénk szövetségesei az Egyesült Államoknak, hanem azt, hogy az amerikai belpolitikai viszonyok különböző vonatkozásait folyamatosan bírálja mind a kormányzat, mind a vele rokonszenvező sajtó, miközben ugyanezt nem teszi meg Oroszország esetében.
– P. G.: Erre én meg azt mondtam, hogy ez azért van így, mert onnan érkezik folyamatosan a magyar jogállami, emberi jogi viszonyokat minősítő kritika. Ha Oroszországból hallanánk ilyesmit, azzal kapcsolatban is meglenne a válaszunk.
– Mintha a Külügyminisztérium kezéből kivették volna a keleti nyitást. Mi ennek az oka és mi a keleti nyitás eddigi mérlege?
– P. G.: Egyrészt nem vették ki a külügy kezéből, mert Szijjártó Péter a külügy anyagaiból is dolgozik. A minisztériumban sok kiváló szakember van, a keleti nyitásban nekik is jelentős a szerepük. A keleti vagy inkább globális nyitás egy kiegészítő elem a magyar külpolitikában. A törekvés nem valami helyett, hanem valami mellett fogalmazódott meg. Több, korábban költségvetési okok miatt bezárt képviseletet újranyitottunk, nyíltak új kulturális intézetek, Belgrádban, Zágrábban, Isztambulban és Pekingben is. Ez a magyar külpolitikát, a magyar külgazdaságot és végső soron a közép-európai mozgástér növelését szolgálja. Ettől még igaz marad, hogy a magyar külkereskedelem egyharmada a közép-európai térséggel zajlik, hogy legfontosabb befektetési és kereskedelmi partnere Németország, a transzatlanti kapcsolatrendszer pedig stratégiai jelentőségű.
– Sz. B. Z.: Ez tartós állapot, nem ennek a kormánynak a teljesítménye.
– P. G.: Nem is ezt állítottam, csak a tényeket soroltam. Ezek mellé jönnek azok a próbálkozások, amelyek egy látványosan növekvő piacra irányulnak, s amelyeknek megvannak a kezdeti sikerei. Persze ezen a területen nagyon sok munkára van szükség ahhoz, hogy a közép-európaihoz akár csak hasonló eredményt érjünk el.
– Sz. B. Z.: Elsősorban Oroszországra és a FÁK térségére koncentrálnék, mint a nyitás kitüntetett területeire. A számok semmiképpen nem igazolják a retorikai buzgalmon túli, tényleges teljesítményt. A KSH adatai szerint 2009-et követően, amikor a globális válság első hullámának következményeként mintegy 40 százalékos visszaesés következett be az Oroszországgal bonyolított kereskedelemben, 2010-ben és 2011-ben jelentősen nőtt ugyan a forgalom, de a Fidesz-kormányzat alatti legjobb eredmény, a 2011-es sem éri el a 2008-ast, a válság előtti utolsó év teljesítményét. Jóllehet ma az energiaárak a 2008-as szintnél lejjebb vannak, a vásárolt energiahordozó-mennyiség is lényegesen kisebb – 2008-ban Oroszországtól még kilencmilliárd köbméter földgázt vettünk tavaly alig ötmilliárd köbmétert –, ám a kétoldalú kereskedelemben a negatív szaldó a korábbi hatmilliárd után még mindig évi ötmilliárd dollár. Ez azt mutatja, hogy érdemi áttörést nem tudtunk elérni. Azerbajdzsánról, Üzbegisztánról, Türkmenisztánról pedig nem érdemes beszélni, mert olyan marginális szereplői a magyar külkereskedelmi forgalomnak, hogy még egy növekedés sem változtat semmit a magyar külgazdasági kapcsolatrendszeren. A másik, amit szeretnék kiemelni, az a politikai kommunikáció. Szijjártó Péter közvetlenül Orbán Viktor januári moszkvai látogatása előtt úgy beszélt Oroszországról, mint ahol a GDP 3,5 százalékkal növekszik. Valójában 2013-ban az oroszországi GDP-növekedés 1,3 százalékos volt. 2014 első hónapjában pedig mindössze 0,7 százalékos 2013 januárjához képest! Ez azt jelenti, hogy lényegében leállt az orosz gazdasági növekedés. Eközben a magyar kormánynak egyetlen észrevétele sincs arról, hogy politikai értelemben is más minőségű partnerré vált Oroszország a 2011-es duma- és a 2012-es elnökválasztást követően. Egy, a civil társadalmára, a születő középosztályára rátámadó, új minőségű politikával állunk szemben. Beszédes, hogy ezt még a kormányhoz közel álló sajtó sem akarja észrevenni. A Fidesz ellenzékben erőteljesen bírálta az előző kormány energiapolitikai lépéseit. Jóllehet látható volt már 2007–2008-ban is, hogy a Nabucco gázvezeték megépítésének nem adottak sem a gazdasági, sem a politikai előfeltételei, hogy abból a térségből az oroszok ellenében nem lehet energiaforrásokat kihozni, Pedig a Déli áramlat ügye sokkal kisebb horderejű lépés volt, mint most a paksi bővítésé. Ha maradok a 3000 milliárd forintos költségnél – ami erősen nyomott ár, hiszen számos kapcsolódó beruházást is meg kell építeni – az tizenhatszor több, mint a folyamatosan bírált Déli áramlat hazai szakaszának Magyarországra eső ára. Ha 1/16 rész az akkori ellenzék szerint „alkotmányos puccs” volt, akkor Paks vajon micsoda?
– B. P.: Fontos a globális nyitás, de sosem fog egyéb partnereink helyébe lépni. A Szíjjártó-csatorna időnként olyan jelzéseket sugároz, mintha alternatív lehetőségről lenne szó, de ennek a gyanúját is el kell hárítani. Oroszországot és Törökországot én az európai, illetve transzatlanti problémakörhöz kapcsolnám. Erre utal most az ukrán válság is, de Törökország a NATO és az EU vámuniójának tagja is. Az oroszok nélkül sem az iráni, sem a szíriai, sem a közel-keleti helyzetet nem tudjuk kezelni érdekeinknek megfelelően. Az „egzotikus” külvilág csak e két ország után kezdődik: Kína, India, Japán, egyebek. Stratégiai hiba, ha az EU-nak hátat fordítva, kvázi azt megtagadva, kiemeltnek tüntetjük fel ezeket a kapcsolatokat, holott EU-tagként nőtt meg a súlyunk ezekben a körökben is.
– P. G.: Mind a keleti nyitást, mind az Oroszországhoz való viszonyt nem valami furcsa értékbeli relativizmus, hanem a magyar reálpolitika pragmatikus megnyilvánulásának tartom.
– Sz. B. Z.: 2008-ban nem ez volt a Fidesz véleménye.
– P. G.: Én nem tudok olyan fideszes kijelentésről, ami az európai és transzatlanti kapcsolatrendszer stratégiai jelentőségét bármikor is megkérdőjelezte volna...
– Mára kialakult a kétsebességes Európa, és Magyarország egyre inkább a peremvidékre szorul. Van-e visszaút?
– B. P.: Egy huszonnyolc tagú szervezetben teljesen természetes a belső szegmentáció. Ami fontos, és amihez mindig is ragaszkodtunk, az az, hogy a gyorsabb haladásra képes országok – például az euróövezet vagy a schengeni övezet – ne csukják be az ajtót a többiek előtt. Mindenki tudja, mi történik a belső körben, és bármikor csatlakozhasson, aki akar és megfelel a feltételeknek. Így a belső mag húzóerő a többiek számára. Ahogy a schengeni övezethez fel tudtunk zárkózni, a politikai akarat és a gazdasági feltételek megléte esetén az eurózónához is fel tudunk zárkózni. A gazdasági centrum egyben a politikai döntéshozatali centrum is. Tehát jó odatartozni.
– P. G.: Ezt csak megerősíteni tudom. Nyilvánvaló, hogy az eurózónán belüli szabályozás erősödésével mindig fennáll annak veszélye, hogy a zónához tartozás egyfajta választóvonalat jelent. Erre is jó a visegrádi együttműködés, ahol Lengyelország, de mi is nagyon vigyázunk arra, hogy ne jöhessen létre ilyen típusú megosztottság. Az európai törésvonalakról beszélve szerintem sokkal mélyebb barázdák húzódnak ma egyes régi tagállamok között, mint a régi és az úgynevezett új tagok között. Példa erre a földközi-tengeri térség és az északi országok közötti látványos szakadék.
– Egy új kormány milyen gyorsan tudná csökkenteni az elmúlt négy évben okozott kárt?
– B. P.: A külpolitikai viszonyrendszerben minden új kormány biankó csekkel indul. Van egy körülbelül féléves jóhiszemű várakozási időszak. Ha ugyanaz a párt marad kormányon, akkor rövidebb. Külügyminiszterként átéltem a Gyurcsány–Bajnai váltást, akkor ez a türelmi időszak három-hat hónapig tartott. Az alatt megnézik, merre indul az új csapat. Aztán az iránytól függően a türelem gyorsan véget ér – vagy éppen meghosszabbodik. Politikai fordulatnál mindig van új esély, de gyorsan kell bizonyítani, hogy a szavakat tettek követik.
– Sz. B. Z.: Van egy álmom, hogy egyszer olyan felnőtt lesz a magyar politikai osztály, hogy felismeri: egy ilyen, szűkös erőforrásokkal rendelkező országnak az egyik legfontosabb ereje a tartós kiszámíthatóság és a hitelesség. Néhány alapvető ügyben a folyamatosságnak kellene érvényesülnie. Hogy a külső partnerek, ha meghallják Magyarország nevét, tudják, hogy mire számíthatnak. Ez a fajta kiszámíthatóságunk jó ideje elveszett, és ennek a visszaszerzésében reménykedem. Ez nemcsak a mindenkori kormány, hanem a mindenkori ellenzék felelőssége is.
– B. P.: Van, akinek repülőgép-anyahajója van vagy stratégiai kikötője Szevasztopolban, másnak nyersanyag-lelőhelyei vagy Boszporusza, Magyarországnak nincs ilyesmije. Marad a szorgos munka és a tisztes családi élet. Ha békés, de következetes embereknek ismernek meg minket a szomszédok, akkor szívesen mutatkoznak velünk, és erre épülhet az értékalapú külpolitika, amelyet a svédek, dánok, finnek kitűnően űznek. Az értékelvűség azt jelenti, hogy mások érdekét is felvállaljuk: a trópusi esőerdők vagy az afrikai szegények érdekeit is. A külügy honlapján most közzétett pozitív programok köszönő viszonyban sincsenek a kormány „kemény magjának” tényleges politikájával.
– P. G.: Én nem tudom, hogy ki tartozik a kemény maghoz, s a kármentés helyett is inkább arra figyelnék, hogy miképpen lehet az elért eredményekre jobban építeni, azokat széles körben elfogadtatni. Azt jó jelnek tartom ugyanakkor, hogy e beszélgetésben is volt nyoma a külpolitikai ügyekben oly fontos nemzeti konszenzus lehetőségének.
