Bár sokan már „világmegváltó” tömegként érzékelték a térre szorult néhány ezer embert is, az csak később derült ki számukra, hogy a minisztérium előtt csupán a „szűk” mag fért el. A Hősök tere, pontosabban az ott lévő Fidesz-székház felé induló tömeg akkor szembesült valódi erejével, amikor végigfutott a hír a meneten: az első sorok elérték az Oktogont, az utolsók pedig még a Deák téren vannak... S ami az erőt illető: a „Mindenki hozzon magával még egy régi kütyüt” felkiáltás jegyében billentyűzettel, winchesterrel, monitorral dobálták meg a kormánypárt székházát.
Noha a netadó elleni tüntetés új megvilágításba helyezte az ellenzéki megmozdulások jelentését, aligha gondolták volna akkor a szervezők és a tüntetők, hogy 20-40 ezres tömeg gyűlik össze, azon pedig bizonyosan sokan csak nevettek volna, ha valaki felveti: az elkövetkező hetekben mindennapossá válnak a hasonló méretű kormányellenes tüntetések, gyakorta visszhangzik majd a belvárosi bérházak között az „Orbán, takarodj!” meg a „Mocskos Fidesz” rigmus. Márpedig így lett.
Ezrek gyűltek össze az Orbán-kormány netadótervének visszavonását megünneplő győzelmi demonstráción, miképpen akkor is, amikor az adóhivatali botrányok – az áfacsalások és a NAV-elnök kitiltási ügye – miatt hirdettek tüntetést, menetet. Tízezer ember vonult a Kossuth térre a közfelháborodás napján, sokan voltak a magánnyugdíjak „lenyúlása” elleni demonstráción, és 5-6 ezer ember követelte Orbán Viktor távozását a Sándor-palotánál.
Szinte minden tüntetésen akadt valaki, aki – különféle jelzőket használva, de – lényegében ugyanazt konstatálta, mint az első őszi megmozduláson a tömeg nagyságán megdöbbent fiatalember: „De kurva sokan vagyunk!” Ez még akkor sem változott, amikor kiderült, hogy azért korántsem olyan egységes a tömeg, mint amilyennek mondjuk a Szent Gellért-szobortól látszott az Erzsébet hidat „elborító” menet. Leginkább akkor váltak érzékelhetővé a törésvonalak a lelkes, olykor forradalmi hevülettel demonstráló fiatalok és a már sok ellenzéki tüntetést megélt középkorú, nyugdíjas „demokraták” között, amikor egyes szónokok az elmúlt 25 évet nevezték kudarcnak.
Ez még akkor is sokaknál kiverte a biztosítékot, ha utóbb volt, aki finomított: nem elvetik az elmúlt 25 évet, csak többet reméltek a rendszerváltás utáni negyedszázadtól. Ahogy azonban a hideg, az eső, a szél, úgy az olykor felszínre kerülő belső véleménykülönbségek, konfliktusok sem törték meg a tüntetések lendületét, erejét. Mindeközben egyre markánsabban, gyakrabban vetődtek fel kérdések. És akkor mi a következő lépés? Hová vezetnek a tüntetések?
Kis János filozófus lapunkban így vélekedett erről: „Nem tudjuk, hogy mi lesz a kifutásuk. Az internet korában viszonylag kevés, alig szervezett ember hatalmas tömegeket tud az utcára vinni. Ez roppant fenyegetést jelent az autokratikus rezsimek számára. De magában hordja azt a lehetőséget is, hogy a mozgalom építkezés nélkül mozog az egyik tüntetéstől a másikig, míg végül kifullad.” Kis János abban nem tévedett, hogy a tüntetők – akiknek többsége egy felmérés szerint egyetlen parlamenti pártot sem támogat – veszélyt, fenyegetést jelenthet a kormányzat számára.
Ezt a netadó tervének visszavonása mellett bizonyítja az is, hogy az egymáshoz formálisan csak lazán kapcsolódó tüntetések szervezőit, szónokait „megtalálta” a jobboldali média. Árulkodók azok a pitiáner ügyek, amelyekkel megkísérelték hírbe hozni az érintetteket: a korábban a szocialista pártban kerületi szinten politizáló Gulyás Balázsról kiderítették, közlekedési balesetet okozott, az Iwiw-alapító Várady Zsoltról megtudták, bő tíz évvel ezelőtt minimális mennyiségű füvet talált nála a rendőrség, majd az egyik jó nevű fővárosi gimnáziumban tanító Nagy Emíliát, aki beszédet mondott az egyik tüntetésen, sikertelenül próbálták valamiféle csalási ügybe keverni...
|
Október 26., Hősök tere. Különös, színes kavalkád
M. Schmidt János / Népszabadság |
A demonstrációk és a résztvevők száma, a hatalom reakciója nyomán a tiltakozók ereje egyértelműen megmutatkozott, ám az új ellenzék továbbra sem öltött testet. Épp a fordítottja történik annak, amihez hozzászoktunk: van tömeg, van határozott vélemény, vannak szervezők, aktivisták, Facebook-közösségek, hírláncok, de mozgalomnak, pártnak – végeredményben: formálódó, potenciális kormányváltó erőnek – egyelőre nincs nyoma.
Ez azonban a szervezők szerint csak azokban ébreszt aggasztó hiányérzetet, akik az elmúlt huszonöt év politikai szabályszerűségeiben, sablonjaiban gondolkodnak. Mert úgy vélik: most elég ügyekre koncentrálni, közösségeket mozgósítani, szervezkedni, a többi pedig „még nem időszerű”.
És akad olyan megközelítés is: kár siettetni a folyamatokat, hiszen máris sok eredményt mutathat fel az új ellenzék: egymást érik a rég nem látott kormánykritikus tömegtüntetések, sikerült olyanokat is megszólítani, akik eddig távol tartották magukat a politikától, meghátrálásra késztették a döntéseit meglehetősen ritkán felülbíráló kormányt, amely nyilvánvalóan nem függetlenül a demonstrációktól egyre inkább zavarodottnak tűnik. A szervezők visszafogottságát jelzi az is: nemrégiben a rendezők egy asztalhoz ültek, s míg a média már párt formálódását vizionálta, kiderült, csak technikai részletekről egyeztettek: hogy legalább egy napra ne hirdessenek két tüntetést...
Ennek ismeretében már az is előrelépésnek tűnik, hogy egy hónapra előre látni, mikor mi történik majd. Jelenleg úgy szólnak a tervek, hogy december 14-én, azaz vasárnap a költségvetés elfogadása ellen tüntetnek, azután 16-án lesz nagy, „közös” kormányellenes demonstráció, és az ünnepek után is épp csak szusszanásnyi ideje marad a tiltakozóknak, hiszen január 2-ra az Operaház elé vonulnak a virtuális ellenzék nagyon is valós támogatói.
