Sok fekete kubaival ellentétben a pericói gangá longobá csoport tagjai a közelmúltig még csak nem is sejtették, hogy Afrika mely részéről származtak őseik, csak azt tudták, hogy gyógyítással foglalkoztak. Teljesen gyökértelenek voltak, amíg egy nyughatatlan ausztrál történész kutatni nem kezdett.
|
| Sergio Leyla Seigle / Unshackled Media Pty. Ltd |
„Új családra leltünk Afrikában. Ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben” – mondja Alfredo Duquesne Mora, a kubai gangák egyik tagja abban a They Are We című dokumentumfilmben, amelyet az ausztrál történész, Emma Christopher rendezett, és amely számos filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába bekerült; Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár pedig „a rabszolgaság felett aratott győzelemként” jellemezte a filmben kibontakozó nem mindennapi történetet.
A dokumentumfilm ugyanis azt a két évig tartó, Kubán és Nyugat-Afrikán átívelő kutatómunkát örökíti meg, amelybe Christopher teljesen véletlenül csöppent bele, és amelynek végén új családdal ajándékozta meg mind a kubai, mind pedig az ősök szülőhelyén élő Sierra Leone-i gangákat.
|
A kubai gangák – egy ausztrál történésznek hála – Sierra Leonéban találták meg a rokonaikat
Sergio Leyla Seigle / Unshackled Media Pty. Ltd |
„Az ausztrálok többsége tudja, hogy őseik Olaszországból, Nagy-Britanniából, Írországból vagy máshonnan jöttek. De az afrikai gyökerekkel rendelkezők jó részének fogalma sincs, hogy honnan származtak a felmenőik. A kubai gangáknak ráadásul olyan egyedi kultúrájuk és hagyományaik vannak, amelyek folytán teljesen gyökértelenek. Épp ezért jelentett nekik oly sokat, hogy megtudták, az őseik Sierra Leonéból származtak” – meséli a Népszabadságnak a transzatlanti rabszolgakereskedelmet kutató történész, aki megjegyzi, hogy a gyökerek fellelését követő katarzis annak is köszönhető, hogy Kubában nem volt az amerikaihoz hasonló polgárjogi mozgalom.
Fidel Castro hatalomra kerülése előtt a diszkrimináció a mindennapok részét képezte, majd jött az 1958-as forradalom, amely a nehéz kérdést elintézte azzal, hogy bőrszínre való tekintet nélkül „mindenki kubai”, ám a gyakorlatban ez gyakran nem érvényesült. „A történelem során kimaradt az a mozgalom, amelynek középpontjában az afrikai származásra való büszkeségnek kellett volna állnia… ennek következtében az afrikai származású kubaiaknak nehezebb volt azt a fajta összetartó közösséget megteremteni, mint az amerikaiaknak” – magyarázza Christopher, aki néhány éve a Szent Lázár-napi ünnepségen figyelt fel először a kis közösségre.
|
| Sergio Leyla Seigle / Unshackled Media Pty. Ltd |
A gangák az év egyéb napjain semmiben sem különböznek a többi kubaitól, ám december 17-én felelevenítik a gyógyító ősök által évszázadokkal korábban gyakorolt énekeket és táncokat, amelyeket generációról generációra adtak át a fiatalabbaknak. Christopher érdekesnek találta a műsort, így felvette, majd amikor egy másik kutatás kapcsán Libériában járt, kíváncsiságból levetítette a felvételt az ott élőknek. A kolahuniak döbbenten nézték, hogy az óceán túloldalán vannak, akik életben tartanak olyan hagyományokat, amelyek már Afrikában is kiveszőben vannak. Azt azonban, hogy honnan ered, ők sem tudták megmondani.
Ezt követően Christopher hónapokig utazott a kontinens nyugati országaiban, és mindenhol levetítette a filmet – két év alatt több ezer embernek mutatta meg –, majd egy-egy árulkodó félmondatot követve, mintha kirakós darabjait illesztené össze, egy kis faluban rábukkant az utolsó gangákra Sierra Leonéban. „De hát mi egyformák vagyunk. Ők olyanok, mint mi!” – kiált fel egy idős férfi a dokumentumfilmben, miközben Christopher laptopjának képernyőjét nézi. A filmben jól látszik, hogy az afrikai gangák számára is meghatározó pillanat, amikor megtudják, „rokonaik” élnek Kubában.
 |
| Sergio Leyla Seigle / Unshackled Media Pty. Ltd |
„Gyakran eszünkbe jutott, hogy mi lett azon ősök sorsa, akiket elhurcoltak innen. Úgy tudtuk, hogy Európába vitték őket, de nem tudtuk, hogy életben maradtak-e, vagy meghaltak” – magyarázza a közösség egy másik nagyon idős tagja. A Kubába hurcolt gangák közül nem sokan élték túl a rabszolgaságot – Kuba 1511-es gyarmattá válásától 1886-ig mintegy egymillió afrikai rabszolgát vittek a szigetre –, a történész szerint az afrikaiak többsége mintegy hét évig maradt életben a kávé- és cukornádültetvényeken. Egy Josefa nevű rabszolga azonban megérte, hogy gyerekei szülessenek, akiknek aztán megtanította a dalokat és táncokat, amelyeket sosem felejtett el.
Christopher is megerősíti, hogy az afrikai gangák életében nagy jelentőséggel bírt a felfedezés, hiszen valóban foglalkoztatta őket, hogy mi lett azokkal, akiket eladtak rabszolgának. „Arról sem igazán volt fogalmuk, hogy az amerikai kontinensen mintegy százmillió, afrikai felmenővel rendelkező ember él. Úgy vélték, ha senki nem tért vissza, talán mind meghaltak...
Ezért jelentett nekik ilyen sokat, hogy tudomást szereztek a kubai gangákról. Nehéz elmagyarázni, de tényleg úgy érzik, hogy ők egy család, és ez a rokonság nem értelmezhető az idő síkján” – véli Christopher, akinek két évig tartó szervezést követően sikerült elintézni, hogy a kubai gangák Sierra Leonéba utazzanak. Ottlétük alatt új énekeket és táncokat tanultak, a Sierra Leone-ieknek pedig spanyol- és baseball-leckéket adtak. „A testem ugyan Kubában van, de a lelkem Afrikában maradt. Ez a lélek táplálja a Kubában lévő testemet” – mondta a szigetre visszatérve Alfredo Duquesne Mora.
