A hátunk mögött a ház egyetlen szekrénye, benne a 13 tagú család minden értéke. Itt van Larissza olvasókönyve is, meg az apjától kapott GPS, ami beszél hozzá, miközben sétálgat a telepen. Bár minden utcáját betéve ismeri. Ágyból több van. A konyha javát elfoglalja a két kihúzható kanapé. Hatan alszanak rajta éjjel. De most csak egy tíz hónapos baba fekszik egy halom pokróc alatt. A többi ágynemű mellé tornyozva.
Larissza megbökdösi, így bizonygatva, hogy csak akkor sír, ha éhes. S valóban: néhány fintor után alszik tovább. S ez jó,mert ő vigyáz a kicsikre, ha nincsenek itthon a szülők. Most csak a csecsemőre és Antonióra kint a kocsiban. A többiek még az óvodában és az iskolában. Az apját már hajnalban elvitték a furgonnal dolgozni egy építkezésre, az anyja fogyatékos testvéréért ment Pásztóra. A másik szobában alvó öt gyerek közül kettőnek csak a földre terített matrac jut.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
A kályhát is eladták már. Így két ingatag hősugárzóval fűtenek. Az egyik dugóját – különös mutatványként a látogatóknak – éppen egy aljzat nélküli konnektorba erőlteti Larissza. A másik szobát egyelőre nem tudják használni, a fal derékig mállik. A földön penészes ruhakupacok. Víz, fürdőszoba nincs. Teknőben fürdenek. Amikor...
Kérdezem: mit kérne, ha kérhetne. Elgondolkodik. Unokatestvére kiáltja helyette, hogy egy nagy tábla csokit. Nevet, azután azt mondja nagy csendességgel: „nem akarnák én semmit se...” Na valamit mégiscsak – unszolom. „Hogy teljesüljön, amit a mama mondott – suttogja. – Azt mondta, hogy elvesz anyukámtól, és vele fogok lakni.” Nézem merőn, hát megmagyarázza: „Akkor nem kell a sok gyerekre vigyázni, főzni, takarítani. Elvinne, ha kapnánk egy házat máshol...”
Larissza már járt máshol. Egyszer fellépett Bátonyban a helyi hiphoptánccsoporttal, Pásztóra meg rokonlátogatni járnak. De többnyire otthon van. „Mert én különben mindig be vagyok zárva a házba, mert az anyukám tanít engem főzni, takarítani – mondja, azután a szociális munkásra pillantva gyorsan hozzáteszi –, ha ki akarok menni, akkor persze kiengednek.” Később még elárulja, hogy neki egy gyerek se kell, ha nagy lesz. Meg férfi se. Mert azok mindent szétdobálnak, amikor hazajönnek, pedig akkor takarított ki. S nekik nem lehet mondani semmit se...
Larissza családja egyike a javarészt uniós forrásból megvalósuló komplex telepprogramba bevett harminc családnak. Náluk 11 gyerek van, ők a legnagyobb család a telepen. De akadnak gyerektelen családok is, bár a többség 3-4 gyereket nevel – avat be Berki Judit, a program megvalósításában a mátraverebélyi önkormányzat konzorciumi partnereként részt vevő Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetségének projektvezetője.
Rajta kívül még hárman dolgoznak a tavaly decemberben indult és jövő novemberig tartó, összesen 127 embert érintő projektben. A program célja az oktatáshoz és a foglalkoztatáshoz való hozzáférés segítése, az egészségügyi állapot javítása, a közösségépítés. De ők ennél egy kicsit többet szerettek volna kihozni belőle. A Habitat for Humanity segítségével közösségi munkában rendbe hozták volna a program központjának helyet adó Csillagpont épületét. De az önkormányzat csak bérli a Ceferino-házat az egyháztól, amelynek viszont más tervei vannak.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
No, kiültek a vénasszonyok a padra? – ugratja az épület előtti árokpartra telepedő kamasz lányt. A lány zavartan mosolyog, a „telep mindenese” segít neki: megpihensz egy kicsit? A lány bólogat. A javarészt festett traktorgumikból épített játszótéren egy csapat gyerek, kisebb-nagyobb kamasz. Berki Judit odakiált az asztalon ugrálónak: mások sokat dolgoztak azért, hogy ilyen szép legyen... Egy pillanatra megmerevedik a kép. De csak egy pillanatra.
Kicsit feljebb a domboldalon, egy asszony a „fájdalompénzről” kérdezi. Még tavaly késelték meg a telepen, az egyik veséjét ki is kellett venni. Az „áldozatvédőktől vagy kiktől” vár némi pénzt, de egyelőre hiába. Visszafelé ismét rövid szózat az asztalon ugrálókhoz. Néhány lépéssel odébb pár szó a hamarosan induló számítógépes képzésről. Benézünk Ágiékhoz is az utcaszéli düledező vályogházba. Nincs otthon, a közmunkára iratkozik fel. Sietni kell – magyarázza a gatyáját húzkodó fiatalember –, hamar betelnek a helyek.
A többségnek 25 éve nem volt más munkája, legfeljebb alkalmi vagy idényjellegű. Közmunka se jut mindenkinek. Egész évben összesen 147 ember kapott munkát az önkormányzattól, de most sokaknak lejárt a szerződése, így 67-en maradtak. Hamarosan indul a téli foglalkoztatás, amire hatvan embert vehetünk fel – sorolja az adatokat Szappan Lászlóné Csikós Diána közfoglalkoztatás-szervező, aki közmunkásként végzi ezt a feladatot.
A foglalkoztatottak nagy részének nincs szakmája, segédmunkásként pedig legfeljebb 77 ezret kaphatnak egy hónapra. A szakmunkásoknak 99 ezer jár. Ők bizton számíthatnak a szerződéshosszabbításra. Nagyon kevés van belőlük a településen. Az érettségizettek megszámlálására pedig egy kéz is elég. A képzetleneknek időnként hónapokat kell várni egy helyre. S ez túl hosszú idő, ha megbetegszik a gyerek. Összefogtak hát az asszonyok. Az Autonómia Alapítvány ötletétől indíttatva havonta beadnak a közös kasszába 300 forintot, amiből közös döntéssel adnak annak, aki megszorul.
Hol gyógyszerre kell, hol csizmára, kabátra, ballagóruhára. Hat hónap múltán az alapítvány belerakott épp annyit, amennyi addig összegyűlt, vagyis 39 ezer forintot. Jól jött nagyon. A Darazsak csoport tavaly alakult 15 fővel, azóta voltak ki- és belépőik is. Kivétel nélkül telepiek. A falut és a telepet nem választja el más, csak a 21-es út. Még sincs átjárás. Ha porig égne a telep, akkor se mennének át a faluból.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
A telepen 24 óra a jövő. Nagyjából ennyit látnak előre. Az élet napról napra szerveződik. Ma van hús, enni kell, amennyit csak lehet. Nem tudni, mikor lesz legközelebb. Ha ruhaadomány érkezik, azonnal menni kell. A késlekedő gyermekének nem biztos, hogy lesz cipő, kabát a télre. A közmunkára is gyorsan fel kell iratkozni. Minden bizonytalan. Csak az állami pénz – segély, a gyes és a családi pótlék – a biztos. De ezekből nagyon kevés jön össze. Larisszáéknál egy főre úgy havi 15 ezer. Összesen: az ekkora családra számított létminimum alig több mint harmada.
A szegénység egészen vékony szeletét látjuk csak – tárja szét a karját Berki Judit. Mátraverebélyen minden létezik, ami egy gettósodó településen létezhet. Az uzsora is. A többség dilemmája végtelenül egyszerű: enni adok vagy cipőt veszek. Kevés bolt van, és azok jóval drágábbak, mint a környékbeli városok diszkontjai. De ez itt van, a busz pedig pénzbe kerül. A gyerekszegénység a felnőttekénél is mélyebb. A remény gyorsan diszkontálódik errefelé.
A telepi gyerekek ötvenszeres hátránnyal indulnak a felemelkedésért folytatott küzdelemben. Vajon mennyi esélye lehet bármire annak, aki penészes lakásban él, fejére csepeg az eső, délután négytől sötét van, mert a villanyt régen kikapcsolták? Ha reggel nem tudja, lesz-e vacsora? Lesz-e mit felvennie másnap? Ha nem lát mást maga körül, csak lecsúszottakat? Ha az apja és az anyja se látott soha jobb napokat? Ha az egész közösség az utcán ténferegve tölti az időt, mert se pénz, se lehetőség értelmes elfoglaltságra?
S ha lenne, se tudják, hogyan kezdjenek neki. Ha fel sem tűnik neki, mennyi mindent nem tud, mert a többi osztálytársa, sőt a szülei se tudnak többet? Hiába a sokféle program, még nagyon sok fiatalt nem értek el. A szegregációs folyamat megállítása, visszafordítása attól függ, hogy a fiatalok hány százalékától kérdezték már meg, mit szeretne csinálni, merre tart – vallja Berki Judit.
Mátraverebélyen gimnáziumi osztályt indítottak szeptemberben. A Dr. Ámbédkar Gimnázium Tagiskolájának nappali 9. évfolyamára 14 diák iratkozott be, az estire nyolcan. Talán a fele be is fejezi. S ha itt maradnak, akkor mintát adnak a többieknek.
Másként tanítunk. A hiányok pótlásával kezdjük, azután jöhet az egyénre szabott tanulási folyamat – magyarázza az osztályfőnök, Somoskői Tamás, aki azt is csodának tartja, hogy ennyien beiratkoztak. Annyi kudarc érte már őket, hogy az is óriási tett tőlük, hogy adtak még egy esélyt a tanulásra maguknak.
A telepi diákok többsége befejezi az általános iskolát, és tovább tanul nyolcadik után a környék középiskoláiban. A többség azonban már a félévi bizonyítványosztás előtt kimarad. Ez történt Csemer Violettával is. Nagybátonyba ment szakközépiskolába, de az első évet se fejezte be. Ahogy osztálytársai többsége sem.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
„Sokat hiányoztam. Főként a gyakorlatokról. Szakács vagy felszolgáló akartam lenni, de nem azt tanultuk, hanem a kertbe küldtek minket kapálni. Ha meg valamire azt mondtam, hogy nem értem, azt válaszolták, tanuljam meg otthon, az iskolában nincs idő az ismétlésre” – meséli Violetta. Úgy volt, hogy dolgozni megy. De persze sehová se vették fel. A közmunkaprogramba se fért bele. Tizennyolc évesen csak tengett-lengett nap nap után. Azután szólt neki Jutka néni, hogy lesz ez a négyéves képzés, aminek a végén érettségit lehet szerezni.
„Ide se akartam jönni” – vallja be Violetta. De rábeszélték és megpróbálta. Most már szeret ide járni. Mert ismeri a tanárokat, akik szerinte érdekesebben tanítanak, ha kell, ismételnek, és még kérdezni is lehet tőlük. A gimnázium után Pestre menne egyetemre. De érdekelné a szakácskodás és műkörmösség is. A szülők mindegyiket támogatnák. Violetta nem tudja még, hol fog élni. Talán visszajön ide. Mert „ez a faluja, má’ itt szokott meg”.
Mátraverebély kivételes hely. A TÁMOP-program mellett számos civil szervezet is szerepet vállal itt. Együtt keresik a valódi kitörési pontokat. A Habitat for Humanity a lakhatási szegénység ellen küzd, mert ez az uniós és a kormányzati programokból is hiányzik. Az International Visegrad Fund támogatásával 2013 őszén indított programjuk célja egy olyan működő modellt kidolgozása volt, amely a helyi erőforrásokra és külső szakértőkre támaszkodva, tudásmegosztással és közösségépítéssel segíti a roma szegregátumokban élők kiszolgáltatottságának, kirekesztettségének és lakhatási szegénységének csökkenését.
Miközben a HabitatPont kölcsönös segítségnyújtásra ösztönzi az embereket. Ha valaki dolgozik a más házán, akkor pontokat kap érte, amit a saját otthona felújításakor beválthat. A 30 százalékos önerőt azonban mindenkinek össze kell szednie. De a telepen néhány tízezer forint maga a világ. Keveseknek jön össze, de ők legalább esélyt kapnak. A házak többsége roskadozik tovább. Akad köztük olyan, amelyiknek az egyik fele már ledőlt, mégis laknak benne. Hová is mennének? Máshol se jutna jobb nekik.
|
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
A Habitat országos felmérése szerint 136 ezer gyerek él ma Magyarországon olyan lakásban, ahol nincs se zuhany, se kád, 170 ezren olyan helyen, ahol nincs bent a WC, 197 ezren sötét lyukban, 620 ezren pedig penészes falak között, beázó tető alatt. A német Bertelsmann Alapítvány uniós tagországokat vizsgálva kiemelte: aggasztóan negatív trendek érvényesülnek Magyarországon. A gyerekek és a fiatalkorúak 43 százalékát fenyegeti a szegénység és a társadalmi kirekesztés. Ennél rosszabb helyzetet csak Bulgáriában találtak.
Az UNICEF jelentése szerint Magyarországon minden 10. gyerek relatív szegénységben él, így eleve hátránnyal indul a környező országokhoz viszonyítva. S nem csak a gazdagabb országokhoz képest. Lengyelország és Szlovákia gyermeknélkülözési mutatója is alacsonyabb, annak ellenére, hogy a három ország gazdasági fejlettségi szintje és egy főre jutó jövedelme nagyjából hasonló.
A kormány csak formálisan azonosult a gyermekszegénység csökkentésének céljával. Az eszközei valójában szegényesek és célellenesek, az eredmények pedig elkeserítőek – állítja Ferge Zsuzsa szociológus a frissen megjelent „Civil jelentés a gyerekesélyekről” összefoglalójában. – A szegénység „falura megy”. A leszakadó településeken élő gyerekek 50-70 százaléka mélyszegénységben él. Szüleik többsége pedig saját jobb élet utáni vágya után apránként gyerekei reményét is feladja.
