Számos oka lehetett annak, hogy az ide érkezők útközben eldobálták a papírjaikat. Az egyik nyilvánvaló opció, hogy az Iszlám Állam harcosaiként (vagy annak küldötteiként, vagy épp előlük menekülve) próbálnak visszatérni például Belgiumba és Franciaországba, vagy máshová. Ők valójában uniós polgárok, ám ha felfednék kilétüket, azonnal lecsapna rájuk országuk titkosszolgálata, amit nyilvánvalóan szeretnének elkerülni – még akkor is, ha semmi rosszat nem forgatnak a fejükben, s nem is az Iszlám Állam alvó ügynökeiként térnek haza. Ők alkotják a kisebbséget. A legtöbben vélhetően ezért dobálták el a papírjaikat, mert nem akartak vitába kerülni az európai hatóságokkal.
Nem akartak belebonyolódni például olyan kérdésekbe, mint hogy az ő szülőfalujuk vajon kellően veszélyes hely-e ahhoz, hogy onnan menekülni kelljen? Ez azért fontos, mert a menekültügyi és idegenrendészeti hatóságok is vizsgálják az úgynevezett belső menekülési lehetőségeket. A magyar hatóság szerint például egy kurd számára Iraknak a kurdok által ellenőrzött területe biztonságosnak számít, ami döntő súllyal eshet latba a menedékkérelem elbírálásakor.
Az is előfordul, hogy a magukat menekültnek mondók között akadnak köztörvényes bűnözők, akik a halálbüntetés, vagy épp a kínzás és a sokéves börtön elől menekülnek. Ezek az emberek aligha kapnának menekült státuszt, ugyanakkor nem is küldenék haza őket egyik uniós tagállamból sem.
Bárhonnan, bármilyen okból és célból érkezik is valaki az unió határára, alapos kikérdezés után viszonylag pontosan megállapítható, valóban onnan érkezett-e, mint ahogy állítja. Olykor a legegyszerűbb kérdésekre adandó válaszok nem tudása buktatja le a hamis identitással érkezőket. Gondoljunk csak bele: aki azt állítja, hogy Budapest belvárosában él, és rendszeresen autóval közlekedik, annak illik tudni, hogy melyik irányban egyirányú az az utca, amelyen állítása szerint naponta munkába jár. Aki azt állítja, hogy rendszeresen jár török étterembe, annak legalább egyet illik kívülről-belülről ismernie. Aztán ott vannak a barátok, a munkatársak, a munkahely, amelyről tudni kell „mesélni". Eközben akarva-akaratlanul megannyi olyan információt kell közölni, amelyeket a hatóságok viszonylag könnyen ellenőrizhetnek.
Régebben a titkosszolgálatok, a bevándorlási és idegenrendészeti hatóságok vaskos könyvekbe gyűjtötték azokat az információkat, amelyekkel tesztelték az okmány nélkül vagy gyaníthatóan hamis okmányokkal érkezőket. Ma már az úgynevezett Országinformációs Központ számítógépein gyűjtik és tárolják azokat a tesztadatokat, amelyek alapján nagy biztonsággal eldönthető, hogy valaki tényleg a Széll Kálmán téren lakik-e, vagy csak a világhálóról nézte ki magának ezt a címet. Nyilvánvaló, ha fogalma sincs a tér korábbi nevéről, vagy a térről szólva említést sem tesz annak kultikus órájáról, nehezen hihető, hogy évek óta ott élne.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A titkosszolgálatok, a terrorelhárítás és a rendőrség persze ellenőrzi a vizsgált személy által bemondott adatokat a különböző nyilvántartásokban. Szükség esetén, illetve ahol ezt a körülmények lehetővé teszik – ahol még működik a közigazgatás – ellenőrzik az elmondottakat. Ha ez nem lehetséges, a korábban gyűjtött adatokkal vetik össze a külföldi állításait, s azokból vonnak le következtetéseket.
Igen jó színésznek vagy kiképzett kémnek kell lennie annak, aki szemrebbenés nélkül átmegy egy ilyen vizsgálaton. Mert, ha a kikérdezés végén azt nem is sikerül kétséget kizáróan megállapítani, hogy ki is ő valójában, azt igen, hogy az illető nem mindenben mond igazat. Vagy azt, hogy az internetről gyűjtötte össze, amit a származásáról állít. Adott esetben pedig már ennyi is elég lehet a menekültkérelem elutasításához, hiszen aki valótlan adatokat közöl magáról, az nem működik együtt a hatóságokkal.
