De belegondol-e az ellenzék, mi következik abból, ha egy huzamosabb rendszer-ellenzékiség után kerül kormányra? Vajon lehet-e egy rendszerellenzéki előéletből stabil kormányzás? Lehet-e csontig tiltakozó politikai kultúrából együttműködő? A rendszer-ellenzékiség „felmelegítése” önmagában is elgondolkodtató, de –úgy tűnik – a mai Magyarországon ilyen „apróságokon” nincs idő elgondolkodni. Holott – s ezzel már témánk közepében vagyunk – minden versenyképes ellenzéki politika a reális önmeghatározással kezdődik.
A mai magyar ellenzék három balliberális pártja azonban – szerény megítélésem szerint – semmilyen önmeghatározással nem bír. Két dogmája azért persze van: Orbán eltávolítása és a demokrácia helyreállítása. Ami az elsőt illeti: ilyen célja volt Tisza Kálmán (1875–1890) ellenzékének is, mert ne legyen kétségünk, hogy bár a dualizmusnak épp a Tisza-korszakra eső nagy fellendülését ma egybehangzóan emelkedőnek ítéljük, a kortársak (főképpen a 15 évig [! ellenzékbe szorított pártok) nem épp a legnagyobb elismerés és megértés hangján szóltak róla. A második tekintetében: a demokráciára helyreállításának orvossága a konszenzuális demokrácia. Kezdjük is innen.
Modellkérdések kihívása
A konszenzuális demokrácia – mint elméleti konstrukció – ugyanis nem tévesztendő össze a „szeressük egymást gyerekek, működjünk együtt, a többség ne hozzon döntéseket a kisebbség nélkül stb.” kedélyes kívánalmával. Évszázados és fejlettségét éppen a modell egyértelműségéből kapó demokráciákban a konszenzus természetes. A probléma nálunk épp az, hogy már a rendszerváltáskor induló demokráciamodell sem volt egyértelmű, még ha sokáig annak is akartuk látni.
Ennek belátásához elég, ha néha elolvassuk, mit írnak a térség problémáival foglalkozó mértékadó külföldi szerzők. Nem kevesebbet, mint például azt, hogy (elnézést az olvasótól, hogy nem magyar nyelvű szövegre hivatkozom) a kelet-közép-európai demokratizálódás máig ható tehertétele az átmenet idején létrejövő új rendszerek vegyes politikai modellje, valamiben konszenzuális, valamiben többségi jellege. (Lásd erről néhány éve Andrew Roberts: What Kind of Democracy is Emerging in Eastern Europe? című kiváló tanulmányát).
Ugyanerre Körösényi András már 1993-ban felhívta a figyelmet (Kié a hatalom? A hatalom pluralitása Magyarországon, 1990–1992), s hogy a rendszer se nem többségi, se nem konszenzuális jellege kivételes gyújtópont (s a felek közötti harc mennyire a modell „egyértelműsítésére” irányul), azt a folyamatos – máig tartó – konfliktusok tökéletesen igazolják. Az első ilyen „egyértelműsítési” kísérlet 1994: a kormányra kerülő balliberális többség a konszenzus felé szerette volna elmozdítani a modellt, de kísérlete sikertelen maradt és lényegileg állagőrzésbe torkollott.
A második 1998: a Fidesz vezette kormány a többségi elv felé gravitál, de ez az átalakítási törekvés is leperdül a politizáló közvéleményről. Nem véletlen, s talán a lényegre tapintva mondja a politikába éppen csak belépő Gyurcsány Ferenc 2002-ben: „Az 1990-es évek közepére... a kimunkált társadalmi jövőkép hiánya a politika kiüresedéséhez vezetett”. (Az új szociáldemokrácia. In: Gyurcsány, Ringier Kiadó, 2004. 151. – kiemelés Cs. E.) Óvatosan kérdezem: nem lehet, hogy a politika azért érzékelődik kiüresedésként, mert nincs egy biztos demokráciamodellünk, s a modellért folytatott küzdelem – akkor és az óta is – sokak számára idegen a politika lényegétől?
Együttműködési kultúra
Továbbmenve: égetően hiányoznak a balliberális oldal számára hasznosítható nemzetközi példák. A magyar ellenzéki térfél résztvevői (a Jobbikot leszámítva) nyugatosnak vallják magukat, és ez – úgy látom – menlevelet ad nekik a mai nyugat-európai társadalmak és folyamatok kreatív tanulmányozása alól. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban egyetlen dologra – kapcsolódva a konszenzuális demokrácia kapcsán fentebb írottakhoz. A nyugati világban folyamatosan jelen van az a kérdés, hogy egy olyan dinamikusan változó világban, mint a mai, hogyan lehet „előállítani” az együttműködési kultúrát.
Erre ugyanis nincs egyetlen és pláne nincs tíz-húsz évvel korábbi válasz. Erre mai válaszok kellenek. Az ellenzék elátkozza Orbánt, hogy nem együttműködő. És az ellenzék az? Ha az egyik ellenzéki párt történetesen ádáz ellenzékiséget hirdet, az mivel szolgálja a megegyezéses demokráciát? De úgy egészében is: a rendszer-ellenzékiség milyen csíráit hordozza az együttműködésnek? Vagy úgy van ez, hogy ellenzékben nem, és majd ha kormányra kerültünk, akkor igen? De hát nem épp Orbánék példája mutatja, hogy mivel már a 2006-os ellenzéki periódusra is a kormánytól való elzárkózás volt a jellemző, ez folytatódik azóta is? Mitől lenne ez másképp, ha a mai balliberális ellenzék jutna a kormányrúdhoz?
Mellesleg azért is kell a nyugati példákat tanulmányoznunk, mert az együttműködésnek különböző típusai és példái vannak. Addig az együttműködéssel nem szokott baj lenni, amíg ott áll mögötte a több száz éves hagyomány. De mi van akkor, ha az együttműködést olyan helyzetben kellene létrehozni, ahol ennek nincsenek meg a hagyományai? Két amerikai szerző írja le (az eliteknek a liberális demokrácia működtetésében játszott szerepéről szólva), hogy például Irakban azért mondott csődöt az amerikai stratégia, mert semmiféle terv nem létezett az együtt nem működő helyi elitek „átállítására”.
Arra volt terv, hogyan kell megtartani az úgymond szabad választásokat, de arra semmi, hogyan kezdjék „megszelídíteni” az egymással öldöklő viszonyban álló helyi eliteket. Persze ne csodálkozzunk. Ez utóbbi jóval keményebb kihívás, mint egy választást megtartani. És nálunk? A rendszerváltás óta eltelt 25 év tapasztalata alapján azt mondhatjuk: Orbán rezsimje azért erős, mert egy „korlátozott” együttműködést, de mégis csak megteremtett. Akik hisznek benne, azok együttműködőnek látják, s ők úgy érzik: a rendszer őket szolgálja.
Minden tiszteletem a nyugat-európai liberális demokráciáé, ám nagy nyomatékkal ajánlanám mindenki figyelmébe: ezek a rendszerek úgy individualisták, hogy közben egy nagyon erős közösségi hagyományra is építkeznek. Ezt már Alexis de Tocqueville is észrevette és leírta az amerikai demokráciáról szóló híres könyvében. Egy a balliberális oldal által szorgalmazott együttműködés tehát a magyar társadalom jelenlegi atomizált (és nem individualizált) állapotában bajosan képzelhető el. Vagy csak úgy, ha erre a mai ellenzéknek van határozott és kimunkált – s gyakorlattá váltható – elméleti ajánlata.
A magyar történelem olvasata
Az kevés, hogy az ellenzéki tábor hevesen ostorozza a Fideszt a demokrácia leépítéséért, de nem érti: a Fidesz prolongált kétharmada éppen a múlt „jó olvasása” miatt következett be. A „rossz olvasás” az, ami kimerül a „Horthy-rendszerezésben”. Érdemes észrevenni: van itt egy sokkal érdekesebb szál. A Fidesz-kormány nem a Horthy-rendszert, hanem a magyar történelemben ennél lényegesen régebbről eredeztethető nemzeti érdekvédelmet szeretné helyreállítani, ami persze – egy mai globális vagy föderális nézőpontból – gúnyolható, de ettől az ellenzéknek még nem lesz igaza és főképpen ezt a választók nem is fogják honorálni.
A nemzetállam az európai történelem egy kulcskategóriája; nemzetállami múlt nélkül – ezt persze megint csak nyugati szerzők írják meg – nincs liberális demokrácia. Amikor tehát a Fidesz a nemzetállam kategóriájához fordul, nem ab ovo tagadja a liberális demokráciát (minapi beszédében a miniszterelnök például a szabadság és az emberi jogok értékeit továbbra is védendőnek mondta).
Rendkívül komoly és elgondolkodtató kérdés, mi minden következik abból, hogy amikor a nyugat-európai országoknak volt lehetőségük nemzetekké válniuk, Magyarországnak nem (vagy csak korlátozottan) volt módja ugyanerre. Természetszerűleg, ha elmélet, legyen elmélet: a kormánypártiaknak meg arról kellene elgondolkodniuk, megismételhető-e a történelem, lehetséges-e pótolni valamit, ami a történelemben elmaradt.
A rendszerváltáshoz való viszony
Az ellenzéki térfélen újra kell definiálni a rendszerváltáshoz való viszonyt is. A mai balliberális ellenzék credója, hogy 1989–90-es alapon áll, s ezt akarja megvédeni a jobboldal „felforgató” ténykedésével szemben. Ez a törekvés persze becsülendő, hiszen a jogállamiság becses érték. De emellett teljes politikai tévedés lemondani a rendszerváltás „továbbfejlesztéséről”. Az a fajta „helyreállító” típusú ellenzékiség, amely az elmúlt négy évet jellemezte, látható módon nem tetszik a választóknak, és valóban nem is eléggé innovatív.
A Fidesz azért is válhatott erőssé, mert egy változó valóságban gondolkodik. Egy ütőképes ellenzéknek ebben hasonlóképpen kell viselkednie. Természetesen az ellenzéknek nem kell „elengednie” a rendszerváltást, viszont el kell mondania, hogy az elmúlt 25 évben nagymértékben megváltozott a világ, benne Magyarország, s ezen belül a mai ellenzéki politika karaktere is. Ha ehhez a változó világhoz nincs kialakítva egy rugalmas és innovatív ellenzéki stratégia, a választó joggal megy a kormányoldalhoz, amelynél aztán egy felfokozott tempójú cselekvésre talál.
Ráadásul – hogy még tovább fokozzam – a rendszerváltás utáni újabb rendszerváltás sem ördögtől való gondolat, legalábbis azok számára, akik ismerik a magyar politikatörténetet. Ma (mint ahogy az elején már utaltam rá) mindenki az 1867-től 1918-ig tartó dualizmust tartja a magyar történelem egyik csúcskorszakának. De tudjuk-e, hogy a dualizmus politikusai milyen előszeretettel használták a rendszerváltás szót az után is, hogy 1867-ben egyszer már rendszert váltottak? Például a már említett Tisza Kálmán bukása előtti átalakított kormánya – nem fogják elhinni – a teljes rendszerváltás jelszavával lépett hivatalba – hogy aztán rövid idő múlva elenyésszen.
Az elmélet, mint erőforrás
Mindezekkel csupán annyit akarok mondani: az elmélet tisztázó, önmeghatározó ereje ma is óriási. Az elméletalkotás – véleményem szerint – a politika legmagasabb rendű műfaja, és ha az ellenzék versenybe akar kerülni a mai kormányoldallal, ezt mélyen meg kell értenie. Orbán Viktor és a Fidesz gyakran mondja magáról, hogy őket a politika gyakorlata érdekli, ám ha valaki kormányhoz közel álló konzervatív szerzők kisebb példányszámú folyóiratokban megjelent dolgozatait is olvassa (ez számomra természetesen foglalkozási kötelezettség), akkor rájön: szó sincs elméletellenességről, sőt a Fidesz fölényét éppen az adja, hogy rendszerré rakta össze, amit a világról gondol.
Bármiként is vélekedünk erről a rendszerről, van mögötte világkép, ami a balliberális oldalon vagy nincs, vagy ha van, akkor ezt nem tudják megmutatni. Fontos tehát a sorrend, és nem a jó szakpolitikával – még csak nem is az ideológiával – kell kezdeni. Hanem egy alapkérdéseket újrafogalmazó elmélettel. Ez persze megint felveti a már említett időhorizont kérdését: van-e rá idő? Mondjuk a Blair előtti, majd a blairi brit Munkáspárt példája itt is irányadó lehet...
