Benyitunk, Didibaba egy kórházi ágyon fekszik. Az egész házból ez a legeslegszebb: nagy és elektromos, a fej- és lábrésze mozgatható és még egy kórházi éjjeliszekrény is tartozik hozzá, aminek az asztallapja kihúzható, beforgatható... Az ágyat és a szekrényt Didibaba az őrangyaloktól kapta. Kölcsönbe, bérmentve, mert az Őrangyalok Európai Alapítványa is olvasta a hirdetést.
– Jó napot! – állunk meg az ágy előtt, és az ötvenegy éves Didibaba a bal kézfejét nyújtja. Tényleg mindent ért, a szeme is nevetős, csak nem tud se fölkelni, se beszélni. Vagyis különböző hangsúlyokkal általában mindenre azt mondja: didibaba, didibaba. Most az ablakpárkányra mutat, a bögrére, amin egy vidéki kisfiú arca látható, és elérzékenyül. A bögrét az óvoda adta a ballagáskor, 2200 forintot kértek érte, de Didibabának nagyon tetszik, mert így az unokáját akkor is láthatja, ha az iskolában van.
Sokan vagyunk a szobában: Danika, a hétéves kisfiú, Didibaba, az ötvenegy éves nagymama, Melinda, Didibaba ötvennégy éves nővére, aki elvált, valamint a háttérbe húzódó és névtelenséget kérő pedagógus.
Didibaba testvére sóhajt, és hosszú történetbe kezd: – November volt és csütörtök. Ennek már három éve. A szomszéd faluban, ahogy máskor, a testvérem, Juci mama óvodába vitte a kisfiút. Az unokáját. Aztán hazament, és dél körül rosszul lett. Agyvérzést kapott. Jött a mentő, vitték Miskolcra, megműtötték az agyát. A testvéremnek három felnőtt gyermeke van, két lány, egy fiú, ám a beteg anyjuk egyiküknek sem kellett. A férje rákos betegen hogyan is tudta volna Juci mamát emelgetni, pelenkázni. De akkor hová tegyük, mit csináljunk vele? Nem, én olyat nem. Hogy hagyhattam volna a kórházban! Különben is, ha nem vállalom föl a kisfiúval együtt, akkor Danikát intézetbe viszik. Juci mama volt a gyámja.
Nem szép történet, de amikor Danika megszületett, és olyan befulladós lett vagy fél évig, az édesanyja egyszerűen ott hagyta őt a kórházban.
Sírt a testvérem, én meg mondtam neki, vidd haza a gyereket, és kész. Nem, apuka nincs, ő ismeretlen.
– Mi az az intézet? – szólal meg Danika.
– Az, kisfiam, olyan hely – válaszolja Didibaba testvére –, ahol nagyon sok a gyerek. Kicsik, nagyok, fiúk és lányok, de egyiküknek sincs ott se a mamája, az apukája vagy az anyukája... De neked mindenki itt van, aki szeret.
A kisfiú tejfehér bőrű, szőke hajú, és nyár végére hirtelen nagyot nőtt. A nyár nagy része avval telt, hogy Melinda kézen fogta, és mentek Egerbe a haldokló nagyapához. A kórházba, a hospice osztályra. És mire beköszöntött az ősz, s elkezdődött a tanév, Danikából koraérett első osztályos lett, Didibabából pedig ágyban fekvő özvegy. Hogy tudott volna elmenni a férje temetésére?
– Már kilenc aranypontom van – mondja a kisfiú.
– Danika – nézünk rá –, hol van az igazi anyukád?
– Mondjad, hogy a múltkor itt volt...
– Itt volt – feleli csöndesen Danika. – Fiatal, a haja hosszú és barna...
– 2013. október 5-én volt itt az anyukája. Csinált egy kis cirkuszt, utána két évig se kép, se hang...
Didibaba, hogy másra terelje a szót, fölemeli a bal kezét, egy urnára mutat, s most Melinda nyög fel:
– Abban van a kislányom. Tíz éve. Amikor Danikáék hozzám kerültek, egy nap elém tette a kisfiú, és azt mondta: „rakjuk össze a kislányodat". Danika, menj, énekelj egyet a Juci mamával!.. Apró köhögésekkel kezdődött, azután bedagadt a nyaka, és az orvosok azt mondták, pajzsmirigyrák, rosszindulatú, de azért adtak nyolcvanszázaléknyi gyógyulást. Mi mindent végigcsináltunk, kemoterápiától az őssejtbeültetésekig, csak aztán elfogyott a lányom ereje, pedig még csak huszonnégy és fél éves volt. Ha élne, most biztosan nem itt lennék.
– Hol lennél akkor? – tudakolja csöndesen Danika.
– Az orvos Juci mamának napi három darab pelenkát írhat föl. Hogy volna elég! Juci mama, mivel a rokkantsága nem százszázalékos, egészségkárosodási pénzt kap, havi huszonhatezret. Állítólag ennél több nem lehet, mivel van még kilencszázaléknyi egészsége.
– Mennyi egészsége van?
– Kilenc. Ez áll a papíron. De szerintem ez is a Danikának köszönhető, mert annyit foglalkozik vele. Tanítgatja. Hazajön az iskolából, s már szalad is hozzá.
– Labdázunk, játszunk, írunk – sorolja Danika.
– Labdáztok? Hogyan, mivel?
– Juci mama bal kezébe – magyarázza Melinda – a kisfiú egy légycsapót tesz. Aztán lufit vagy kislabdát dob feléje, ő meg a légycsapóval visszaüti. És hozzá kacagnak. Szerintem ennek köszönhető, hogy már tudja használni a bal kezét. A jobbot nem, az görcsben áll, ökölben... Danika tanítja beszélni is.
– Egy hétéves?
– Melléje áll, odabújik, mutatja neki a könyvéből a betűket, mondja hozzá a hangokat, aztán együtt elismétlik...
– Nincs logopédus, gyógytornász?
– Falun vagyunk. Különben sem futná gyógytornászra, logopédusra. Danika után a családi pótlék tizenhatezer forint, én ápolási díjat kapok, negyvenhétezret, Juci mama meg huszonhatot, mivel csak kilencvenegy százalékban rokkant. Ebből élünk hárman.
– Danika, mire vágyol?
– Medencére... meleg vízre...
– Kis tündérbogár – ingatja fejét Didibaba testvére. – A házban folyó víz csak a fürdőszobában van meg odakint a kerti csapban. A vizet általában itt a szobában a sparhelten melegítem, ha már egyszer úgyis fűteni kell. Kiöntöm egy kis lavórba, fogok egy olcsó mosogatószivacsot, mert fürdetőszivacsra nem telik, és avval mosdatom le Juci mamát. Felülni nem nagyon bír, mivel az izmai annyira be vannak merevedve, hogy minden mozgás fáj. Múltkor a háta is. Vettem lóbalzsamot, avval kenegettem. Én nyírom a haját is, jó, most talán kissé túl rövid lett...
A vécé, a budi kint van az udvaron. Megnézi? Sajnos a két oldala már leomlott,
pusztul minden... Hogyne lett volna énnekem munkahelyem. Harminchat éven át a szomszédos település kutatóintézetében dolgoztam mezőgazdasági munkásként. Igen, harminchat éven át végig a kendertermesztésben. Az volt a legnehezebb munka. Ha kellett, sarlóval, baltával vágtuk. Tudta, hogy a magjából repülőgépolajat is csinálnak?
– És mennyi volt a fizetése?
– Mindig megkaptuk a minimálbért. Harminchat év után kezdődtek a leépítések, és egy nap engem is elküldtek. Rosszulesett, tény és való. Azt éreztem, a fejem kibírhatatlanul fáj. Otthon le is kellett ülnöm a lépcsőre és... nekem is lett agyvérzésem. Másfél hónapig alig tudtam beszélni, aztán csak helyrejöttem. Muszáj volt, de a nagy kertet azóta nem tudom megművelni, akácerdő lett belőle. Azért tavasszal Danival csináltunk egy kisebb kertet.
– Ültettünk bele répát, hagymát, borsót, paradicsomot, paprikát... – sorolja a hétéves.
– Ez a kisfiú mindenben segít. Kapálástól a fahordásig. Sütéstől a felmosásig. Szenet is hord. Most huszonkét kilós, szereti az iskolát, ott naponta háromszor ingyen kap enni.
– Szerdánként tejet is – szól közbe a kisfiú.
– Így igaz, tündérbogár. Mindhárman nagyon szeretjük a könyveket, csak a betűket alig látom, annyira elkopott a szemüvegem. Mínusz hatos, de ahhoz, hogy újat írassak, előbb be kellene utazni Egerbe, a szemészetre, ott adnának időpontot a vizsgálatra, de nekem arra sincs pénzem, hogy időpontkérésre beutazzak. Különben is, Juci mama tavaly cukorbeteg lett, háromhavonta epilepsziás rohamok törnek rá... Ezek ketten úgy, annyira szeretik egymást, hogy amikor valamiért rászólok Danikára, mind a ketten megsértődnek. Juci mama még a nyelvét is kitolja rám, azt hiszi, nem látom, aztán mikor szent a béke, és megpuszilom Danikát, ő is megkönnyebbül, és azt mondja, didibaba, didibaba.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Sóhajt a pedagógus. Mintha a hétéves azt vette volna a fejébe, hogy talpra állítja, meggyógyítja a nagymamát. Megyünk ki az udvarra, a tűzifa halomban áll, ez is a hirdetésekből lett, kár, hogy január végére elfogy. És vissza kell fizetniük a szennyvízbekötés díját is, ami hetvennyolcezer forint – egy hirdetésolvasó küldte kölcsönbe, kamatmentesen.
– Ez a kisfiú – mormolja a pedagógus – hét év alatt többet élt, mint...
Megszületett, és az anyja elhagyta. Apa nincs. Négyéves, amikor a nagymamája lebénul, még csak hat, amikor a nagyapja is meghal, az új gyámja munkanélküli... Ezért javasoltam, hogy Danika maradjon még egy évig óvodás, hadd játssza ki magából a traumákat. Fejlesztő játékokat hoztam, foglalkoztam vele, azt akartam, legyen önbizalma. Ma, ha meglát, már mondja: „Szerethető vagyok, képes vagyok rá!" Tényleg nagyon tehetséges, matematikából különösen, a Bendegúz tanulmányi versenyen az osztályból őt indítja a tanító néni...
A pesti hirdetésekkel én csak azt akartam, hogy neki is legyen iskolatáskája, íróasztala, széke, lámpája, könyvei.
Tudjanak mivel fűteni. Esetleg legyen egy állandó támogatója. Íróasztal már lett, kórházi ágy is, nyugdíjasok, kispénzű pedagógusok meg a Karitász küldött kisebb adományt, utalványt ennivalóra... Ez a kisfiú ha jó helyre születik, szárnyalna, de akit Magyarországon ma rossz helyre dob le a gólya...
