Legalább százezer család jár hasonló cipőben. A végletekig kifeszített háztartásoknak elég egyetlen váratlan kiadás, hosszabb táppénz a megcsúszáshoz. A lakáslejtőn pedig nagyon nehéz megállni. A devizahitelesek megmentését célzó kormányzati szappanopera lezárultával 150 ezer család lakhatása kerül veszélybe. A rögzített árverési kvótával ugyan időt nyerhetnek, de megoldást nem. A kilakoltatással fenyegetettek megsegítésére létrehozott Nemzeti Eszközkezelő Zrt. önmagában aligha lesz képes kezelni a helyzetet.
Két év alatt 22 593 hitelszerződést vettek át a bankoktól, és ezzel meg is közelítették a korábban meghatározott 25 ezres plafont. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter mégis elégedett: „a NET-program a rendszerváltozás óta eltelt időszak legnagyobb bérlakásprogramja, amellyel 25 százalékkal emelték a hazai szociális bérlakásállományt”.
Csekély öröm. Az egyre kevesebb saját bevételi forrás felett rendelkező önkormányzatok ugyanis közben eladogatják a meglévőket. Így megszabadulnak a javarészt felújításra szoruló lakásoktól. S velük a bérlőktől is. Az önkormányzatok a bérlakásállomány bővítése helyett a jogosultak körének szűkítésében érdekeltek. A bérlők többsége ugyanis segélyeket is kér, a pénz azonban egyre kevesebb. A szociális rendszer tavalyi átalakítása miatt például csak Budapesten több milliárd forintnyi új adót – erre előzékenyen lehetőséget adott most a kormány – kellene kivetni ahhoz, hogy fedezni tudják a rájuk háruló segélyezést.
Januártól a települési támogatások feltételrendszerének kidolgozása is az önkormányzatok feladata lesz. Így annyi megoldás születhet, ahány testület – Budapesten például ahány kerület.
Az önállóan gazdálkodó önkormányzatok mindegyike külön lakáspolitikát folytat, így nincs egységes gyakorlat a megmaradt 45 ezer fővárosi szociális lakás bérbeadására sem. Van, ahol rendelet rögzíti ennek menetét, másutt esetleges a kiírás. A lakbérek is széles skálán mozognak. Budapesten a piaci alapú bérlet díja négyzetméterenként jellemzően 1000 forint, a szociális alapúak pedig általában 250-450 forint között mozognak, de folyton emelkednek. Az elmúlt 15 évben átlagosan több mint háromszorosára nőtt a lakbér, de akadt olyan kerület, ahol tizenkétszeresére. A különbség két városrész között akár négyszeres is lehet.
Csakhogy a szociális bérlakásban élők jövedelme nem nőtt ezzel párhuzamosan – hívta fel a figyelmet már évekkel ezelőtt Győri Péter városszociológus. Így miközben a közösségi lakásállomány 2000–2010 között megfeleződött, a lakbérhátralék a fővárosban megháromszorozódott. De vidéken sem jobb a helyzet. Ott a KSH utolsó, 2010-es összegzése szerint már 5,4 milliárddal tartoztak a lakók. A települések a rászorultak megkapaszkodásának segítése helyett a továbbküldésükben érdekeltek. Inkább legyen máshol hajléktalan, mint nálunk segélyezett.
Az egykoron 703 ezres bérlakásállomány napjainkra 115 ezerre –három százalékra – zsugorodott, miközben a jóléti államokban a szociális bérlakások aránya átlagosan 15 százalék, de Svédországban 45, Lengyelországban pedig 30 százalék fölötti. Ráadásul erre jelentős magánbérlakás-szektor épül. Svájcban például az ingatlanok 65 százaléka bérlemény, de csak 12 százalék önkormányzati tulajdonú. Magyarországon kilenc százalékra becsülik a kettőt együtt.
A rendszerváltás hajnalán azonban politikai és gazdasági szempontból is jó ötletnek tűnt a kedvezményes áron való értékesítés. A fenntartási költségeknek alig ötödét fedezte a lakbér. A lakásokkal együtt a felújítási kötelezettséget is eladták. Csaknem 800 milliárd forint értékű ingatlant árusítottak ki néhány év alatt 137 milliárdért. A lakásigénylők listája közben egyre hosszabbra nyúlt. A bérlakáshiány az ezredfordulóra elérte a kritikus határt. Ötlet van bőven, időnként pénz is akad, de fenntartható, hatékonyan működtethető megoldás még nem született.
Az első bérlakásprogramot a Fidesz hirdette meg 2000-ben. Három év alatt 61 milliárd forintot költöttek 11 ezer bérlakás felépítésére, átlag 140-236 ezer forint négyzetméterenkénti költséggel – telekár nélkül. Később felmerült az eladott bérlakások, illetve a használt ingatlanok önkormányzati felvásárlása, majd a magántőkét mozgósították volna, sikertelenül. A tiszavirág-életű Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal építés helyett a lakhatás támogatását tűzte ki célul. Végül az eredeti tervek megcsonkított változatát vezették be. (Jövőre a rászorulók a bérleti díj 30 százalékát, de idén legfeljebb hétezer forintnyi támogatást kaphatnak havonta.) Érdektelenségbe fúlt az MSZP-kormány uniós pénzből hirdetett bérlakás hitelprogramja is. A 60 milliárdos keretből alig egymilliárdot sikerült szétosztani az önkormányzatok és kistérségi társulások között.
A bérlakásállomány 15 százalékos álomhatárához 15 év alatt jottányit se kerültünk közelebb. Becslések szerint összesen 750 ezer bérlakásra lenne szükség. A KSH 130 ezer új bérlakás megépítését tartotta szükségesnek évekkel ezelőtt. A kilakoltatás előtt álló devizahitelesekkel együtt ez már közelíti a 300 ezret. Ez csupán a jéghegy csúcsa.
Az ismertté vált adatok szerint a lakosság 10-15 százaléka – csaknem egymillió ember – sodródik a társadalom széle felé az elmúlt évek gazdasági folyamatai, a könnyelmű devizahitelezés és az elmaradt (lakásfenntartást segítő) kormánydöntések miatt.
A lét bizonytalansága korántsem csak a depressziós zónákban, mélyszegénységben tengődőket, az állásvesztőket, a sokgyerekeseket érinti: a lecsúszás veszélye már a középosztályt fenyegeti
– mutat rá Hegedűs József, a Városkutatás Kft. egyik ügyvezetője. A fiatalok totális jövőkép-nélküliségébe a lakáshoz jutás reménytelensége is belejátszik. Mindez a munkanélküliséggel és a kedvezőtlen politikai klímával párosulva fokozza az elvándorlási, és erősen csökkenti a gyermekvállalási kedvet.
A szegénység egyre nagyobb társadalmi rétegeket gyűr le. A Tárki korábbi adatai szerint a népesség fele havi 60 ezer forintnál alacsonyabb jövedelemből él. Bár közülük csak 35 százalék érzi magát szegénynek, már megindultak a lakáslejtőn, amelynek az alja egy főként munkanélküliek lakta szegregátum. Az utolsó országos állapotfelmérés idején több mint háromszázezer ember élt szegénytelepeken Magyarországon. S ebbe a hivatalosan is gettóként nyilvántartott falvak, negyedek lakosságát bele sem számították. A 33 leghátrányosabb helyzetű kistérségben él az ország tizede. Összesen 1633 „gettókezdeményt” számláltak össze az ország 823 településén, illetve a főváros tíz kerületében. A Habitat for Humanity szerint Magyarországon ma 1,2 millió ember él elfogadhatatlan minőségű lakásban. A gondokat súlyosbítja, hogy éppen a legszegényebbek élnek az energetikai szempontból legpazarlóbb lakásokban, így a rezsiköltség még nagyobb megterhelést jelent nekik.
A szociális szakma általános véleménye szerint a lecsúszás folyamata sikeresen megakasztható lenne bérlakásokkal. Csakhogy az Orbán-kormány presztízsberuházásokban gondolkodik. Így pattanhatott ki a döntéshozói fejekből az ócsai szociális lakónegyed ötlete. Az 500 házas önfenntartó falu helyett azonban végül egy apró, kiszolgáltatott helyzetű adósrezervátum épült, ahová naponta kétszer megy ki a busz, vaskályhával fűtenek, a megkapaszkodásra kevés a remény. Az újabb 2,5milliárdos fiaskó, úgy tűnik, végleg elvette a Fidesz kedvét a bérlakáskérdéstől.
|
A kilakoltatottak minden évben gyarapítják a szociális lakásra várók számát
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Az ingatlanszakma viszont ismét nekidurálta magát. A 16 szakmai szervezet által kidolgozott tervet a kormánynak is megküldték, de az válaszra se méltatta őket. Holott az elképzelést bemutató konferencián a kormányzati intézkedés szükségességét hangoztatta Lenner Áron Márk, a Nemzetgazdasági Minisztérium belgazdaságért felelős helyettes államtitkára is Győr és Székesfehérvár példájára hivatkozva, ahol éppen a bérlakások hiánya miatt alakult ki munkaerőhiány. Szatmáry Kristóf, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (BKIK) elnöke rámutatott: a bérlakások léte feltétele a munkaerő mobilitásának, ami viszont a gazdaság fejlődéséhez elengedhetetlen.
A Lakásügyi Kerekasztal Fórum ötezer bérlakás építését, felújítását tűzte ki célul. A költségek felét – 40 milliárd forint – uniós támogatásból finanszíroznák (a jelenlegi költségvetési ciklus energiahatékonysági célkitűzését véve alapul), a másik felét pedig az Európai Fejlesztési Banktól kérnék kölcsön 2-3 százalékos kamatozással. Maráczi Zsolt, a Társaság a Lakásépítésért Egyesület elnöke szerint ezzel lehetővé válna, hogy a bérleti díj – havonta és négyzetméterenként – ne emelkedjen 1000 forint fölé. Egy 50 négyzetméteres lakás bérleti díját így ki lehetne fizetni az átlagos jövedelemből.
– A belga, ír, olasz magánbérlakás-piachoz képest hihetetlenül kevéssé szabályozott a hazai lakásbérlés. Holott ennek a tulajdonos és a bérlő számára is biztonságosabbá és kiszámíthatóvá tétele a társadalom egyre nagyobb részének kínálna tartós megoldást lakhatási problémájára – állítja Hegedűs József, aki szerint a tömeges devizahitelcsőd megrendítette a tulajdon biztonságába vetett hitet. Mindezt felerősítette a felgyorsuló elszegényedés. A tulajdonláshoz eddig végletesen ragaszkodó magyarok jó részében egyre gyakrabban merül fel a hosszú távú lakásbérlet alternatívája. Már csak a politikai szándék hibádzik.
Kísért a pártállam
Az Európai Unió statisztikai hivatala szerint arányosan Romániában található a legtöbb lakástulajdonos. Az Eurostat 2011-re érvényes adatai azt mutatják, hogy a román állampolgárok 96,6 százaléka birtokol legalább egy házat vagy lakást. 0,6 százalék banki kölcsönből vásárolta a lakását, a jelzáloggal terhelt ingatlanok aránya azonban ennél jóval magasabb, az utóbbi években elterjedt fogyasztói hiteleknek betudhatóan. Szintén a hivatalos adatok szerint a 21 milliós lakosság egy százaléka bérel lakást a szabadpiacról, további 2,4 százalék él szociális lakásokban.
A szociális lakások helyzetét alapvetően meghatározta a kommunizmus idején államosított ingatlanok eladása. Az 1995-ben elfogadott, hírhedt 112-es törvény lehetővé tette, hogy a bérlők – a legtöbb esetben az egykori nómenklatúra tagjai – megvásárolják ezeket a lakásokat, ha a jogszabályban megszabott határ időig a volt tulajdonos vagy annak leszármazottja nem jelentette be igényét az ingatlanra. A szerencsésebbek a piaci árnál jóval olcsóbban, „leltári áron” jutottak hozzá a rendszer egykori ellenségeinek házához.
Nem készült kimutatás, így senki nem tudja pontosan, hányan jutottak így lakáshoz, viszont a korabeli híradások szerint nem elegen: az ezredforduló környékén – többszöri kilakoltatási moratórium és a legtöbb esetben pereskedés után – utcára került családok tízezrei kimerítették az önkormányzatok szociálislakás-tartalékait, már ahol volt ilyen. Mi több, a következő években a nagyobb városokban egész lakónegyedek épültek az államosított ingatlanokból kilakoltatott egykori bérlőknek. A „rendes” szociális lakásokra így már alig jutott önkormányzati pénz és figyelem. Nem ritka, hogy az önkormányzatok tulajdonában egyetlen szociális lakás sincs – ilyen Bukarest 3. kerülete, mellesleg a hat közül a legnépesebb.
1998-ban az akkori koalíciós kormány, Borbély László területrendezési államtitkár javaslatára létrehozta az országos lakásalapot (ANL), amely állami pénzen épített tömbházlakásokat, amelyeket aztán kedvezményes áron bérbe adtak 35 év alatti fiataloknak. Később lehetővé tették a bérlőknek, hogy öt év után megvásárolják az apartmant. Az így befolyt jövedelemből az ANL újabb lakótömböket épített.
(Szőcs Levente, Bukarest)
