Személyes kötődése is volt a hősökhöz, igaz, „csak" áttételes: a nyolcvanas években megismerte például Halda Alízt és Gyenes Juditot, akik másokkal együtt éppen a Feledy-lakáson látták először a már említett unokabáty által az országba csempészett Ungarn in Flammen (Magyarország lángokban) című, javarészt 56 után disszidált operatőrök anyagaiból készült összeállítást.
A június 16-i közvetítést megelőzően Feledy Péter részt vett a temetést előkészítő megbeszéléseken is a TIB-nél, és technikai jellegű egyeztetések is akadtak – az egyik legfontosabb személyes emléke ugyancsak egy előzetes terepszemléhez kötődik.
A 301-esben odament hozzá egy felvételvezető kolléga, akivel a munkakapcsolaton túlmutató, haveri viszonyban voltak, s arra kérte, mutassa be őt a temetés szervezőinek valahogy, majd nagy nehezen meg is indokolta a kérést: az édesapját az újpesti „ellenforradalmárok" perében ítélték halálra, később ki is végezték. Korábban a kollégák közül senki sem tudott erről, a közvetlen társaságát is csak ekkor merte szembesíteni a valósággal. És nem ez volt az egyetlen felszabadulás-történet, érzelmi mélyütés, amit Feledy tapasztalt.
Politikai instrukciók nem voltak
A riporter azt mondja, politikai instrukciókat már évek óta nem kaptak a riporterek, legalábbis ő biztosan nem, Horváth Ádám és a szerkesztő Gombár János most is szabad kezet adott neki. „Rám volt bízva, mit és hogyan beszéljek a körülbelül háromórás közvetítés alatt. Logikusnak tűnt, hogy az évtizedek során összegyűjtött emigráns irodalomból keresek a kivégzettekkel kapcsolatos részleteket", így Feledy, aki az Irodalmi Újság 1978. nyári számában találta meg a megoldást.
Ez a kiadvány nagyon részletesen foglalkozott 1958. június 16-tal, a kivégzések napjával, több szubjektív, de hiteles visszaemlékezés idézte fel a kivégzettek személyiségét, emberi nagyságát. Szilágyi Józsefről például Aczél Tamás, Maléter Pálról Kopácsi Sándor, Losonczi Gézáról pedig Szász Béla írt a folyóiratba – akkor még finoman szólva sem éppen köztudott dolgokat.
A 301-es parcellánál három közvetítőkocsi és tizenkét kamera kapott helyet, Varga László történész és Feledy Péter a főrendezői kocsi tetejéről figyelte és kommentálta az eseményeket, ahonnan viszonylag jól belátható volt az egész terület. Ahogy jöttek a koporsókat szállító autók a Hősök teréről, Feledy úgy olvasta sorban a kivégzettekkel kapcsolatos emlékezéseket, idézeteket. „Úgy éreztem, ezeket a szövegeket nem előadni kell, hanem tárgyszerűen, kopogósan fölolvasni", mondja Feledy, hiszen „a kemény mondatok így, szikáran érik el a legnagyobb hatást".
"Azonnal kirúgna"
S hogy mi történt a közvetítés után? Érték-e retorziók, amiért az emigráns irodalomból vett szemelvényekkel kísérte a temetés képsorait? „Közvetlen, személyes feddést nem kaptam. Kollégák mesélték, hogy egy tévés vezető kijelentette: ő azonnal kirúgna a saját tévéjéből. Eközben Bereczky Gyula, az MTV akkori elnöke egy másik helyiségben, egy nemzetközi sajtótájékoztatón éppen a tévések nagyszerű munkájáról beszélt...."
Bár akkoriban rengeteg fontos helyszínről és történésről – az újonnan alakuló pártok kongresszusairól, a köztársaság kikiáltásáról, az első szabad választásokról, majd az új országgyűlés megalakulásáról is – tudósíthatott, Feledy Péter szakmailag és magánemberként is ezt a napot, 1989. júnus 16-át, a hősök újratemetését tartja pályafutása egyik legfontosabb, legizgalmasabb és legnagyobb adományának.
