galéria megtekintése

Állami szektor

Míg a költségvetés 2017-ig nagyjából 235 milliárd forintot áldoz stadionokra, az NB I átlagnézőszáma az öt évvel ezelőttit sem éri el. A Debrecen új arénája 14 százalékos kihasználtsággal működik, és olykor a forduló összes nézője elférne egy lelátón. Az új arénák önmagukban nem vonzzák a szurkolókat, a játék eredményessége annál inkább. Lesújtó adatok a stadionprogramról.

Tizennégy százalékos a kihasználtsága ebben a futballbajnoki idényben a több mint 13 milliárd forintból felhúzott debreceni stadionnak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az FTC közönsége sem lett nagyobb attól, hogy ugyancsak 2014-ben elkészült a ferencvárosiak új arénája, akkor az Orbán-kormány stadionfejlesztési programjának alapja kérdőjeleződik meg.

Már csak azért is, mert az szinte példátlan a sportvilágban, hogy új létesítmények rövid távon, néhány éves távlatban sem növelik a nézőszámot.

A program következő részében ráadásul az idén átlagosan 3569 nézőt vonzó Diósgyőr és a 3314 szurkoló kísérte Haladás jut új stadionhoz egyenként több mint tízmilliárd forintért. Ötezres arénát kap 6,3 milliárdért az MTK is, amelynek hazai – ám az új stadion építése miatt albérletben, a Vasas-pályán játszott – mérkőzéseire ebben a szezonban átlagban 874-en kíváncsiak (a Hungária körúton 1500 körül volt a nézőszám).

 

Hogy az alacsonyabb osztályokban vitézkedő egyesületek százmilliós butikstadionjait ne is említsük.

Álomország

Lapunk a 2010. őszi szezonkezdet óta lejátszott 1355 bajnoki mérkőzés látogatottsági adatait elemezte. A vizsgált időszak kiválasztása nem önkényes: kezdete egybeesik Orbán Viktor kormányfővé és Csányi Sándor MLSZ-elnökké választásával, ekképpen a honi labdarúgó-infrastruktúra fejlesztésének aranykorával. A számok (amelyekről részletesen lásd Lelátókép című írásunkat) azt mutatják, hogy az NB I-es mérkőzések átlagos nézőszáma ugyanúgy 2800 körül alakul, mint a 2010/11-es idényben, kicsit még kevesebb is.

Megszokott látvány. Bajnoki meccs a debreceni stadionban
Megszokott látvány. Bajnoki meccs a debreceni stadionban
Reviczky Zsolt / Népszabadság

Pedig a futballálmodozás időszakának elején még konkrét, igaz, teljesen légből kapott célokat fogalmazott meg a Magyar Labdarúgó Szövetség. A megújulás évtizede 2010–2020 című stratégia szerint 2015-ig ötezerre, 2016-ra hatezerre kellett volna növekednie a meccsenkénti átlagos nézőszámnak. A dokumentum a többi között arra hivatkozott, hogy a szomszédos országok közül Ausztriában kilencezer feletti, Romániában hatezer körüli, Csehországban ötezer az átlagos nézőszám. A stratégia a közönségszórakoztató meccsek mellett a stadionok fejlesztését is az előrelépés kulcsaként említette.

Az viszont már biztosan kijelenthető, hogy az új arénák önmagukban nem vonzzák a szurkolókat, a játék eredményessége annál inkább.

Mint ábránkon látható, a Debrecen régi stadionja akkor üzemelt 70 százalék feletti kihasználtsággal, amikor bajnok lett a csapat, amikor viszont csak a középmezőny elején végzett, 2000-2500 szurkolóval kevesebb ment ki a hazai meccsekre.

Való igaz, hogy a politikai és a futballelit – s így a két tábor igencsak bő közös halmaza is – okkal számolt azzal, hogy már rövid távon nő a nézőszám. Az új stadionok látogatottságra gyakorolt hatását vizsgáló tanulmányok ugyanis alapvetésként tálalják a gyarapodást. Idehaza is sokszor elhangzott, hogy új célcsoportot érhet el a futball, ha a stadionokban tiszták lesznek a mosdók, megváltozik a miliő, javul a biztonságérzet a lelátókon.

Erős mondatok

A stadiont nem a futballistáknak építjük, hanem az embereknek. Azt gondolom, hogy ezzel az emberek jól járnak, ők lesznek a lelátón, a futballisták a pályán vannak.
(Orbán Viktor miniszterelnök)

Drágáim, néhány év, és az első- és másodosztály valamennyi klubjának normális, új, illetve teljesen felújított stadionja lesz, a stadionokban jó, élvezetes, szórakoztató mérkőzéseket fognak játszani a csapatok, és a meccseken sok néző lesz.
(Deutsch Tamás EP-képviselő, az MTK elnöke)

Ezt a tézist cáfolta meg a valóság. A debreceni adatok azt jelzik, a színvonal és a siker nem helyettesíthető fedett lelátókkal és kényelmes székekkel. Két éve a bajnokcsapatra átlagosan 7500 drukker volt kíváncsi a lerobbant Oláh Gábor utcai létesítményben, most háromezren sincsenek az új Nagyerdei Stadionban.

Logikus magyarázat lehetne a visszaesésre a jegyárak emelése. A kortárs futball nagy problémája, hogy a csúcsarénák üzletileg megtérülő fenntartása érdekében az egekbe szöknek a belépőárak, minek nyomán a korábbi törzsszurkolók kiszorulnak a lelátóról. Debrecenben azonban szó sincs arról, hogy ne lennének megfizethetők a jegyek. Igaz, hogy 2013-ban a régi stadionba 500 forintért is árultak tikettet, de az újba is be lehet jutni egy ezresért. Krecz Tibor, a Nagyerdei Stadion kommunikációs vezetője lapunknak azt mondta: a 2014. májusi nyitás óta változatlanok az árak, és vannak szektorok, ahová meccsenként 850 forintért vásárolható meg a bérlet. Munkatársunk a helyiektől egyébként sem hallott panaszt az árakra,

a szurkolók inkább a játék színvonalának csökkenésével magyarázzák az érdeklődés hiányát.

Ám ezt sem helyi, hanem általános jelenségnek tartják. (A DVSC ötödik a tabellán, 26 pont választja el a listaelső Ferencvárostól, és 9 pont az előnye a kilencedik helyezett Diósgyőrrel szemben.)

Futball a baj

Nemzetközi példák sora mutatja azt, hogy ahol van futball, ott van szurkoló is.

Éppen ezért nem indokolja idehaza semmi, hogy tíz-húszezres stadio­nokat emeljenek olyan csapatoknak, amelyeknek fénykorukban sem volt ennyi drukkerük.

Minden együttesnek korlátozottak a lehetőségei a szurkolók elérésére, ez a város méretétől, a régiós identitástól, a hagyományoktól és persze a nívótól függ. Hollandiában az élvonalbeli nézettségi lista sereghajtóinak egyike a Cambuur, majdnem tízezres átlaggal.

A lakosságszámát tekintve Magyarországhoz mérhető Belgiumban tíz csapat teljesít jobban, mint az idehaza egyeduralkodó FTC, és háromnak is 20 ezer fölötti az átlaga. Ugyanakkor a több világklasszist kinevelő szlovák, szerb és horvát liga nézőszámai – ha kevéssel is, de – elmaradnak a magyartól.

Stadionipari forradalom

Nagyjából 235 milliárd forintra rúghat a jelenlegi állás szerint az Orbán-kormány stadionépítési programjának költsége. Pontos összeget lehetetlen mondani, mert a tervek folyamatosan változnak, a kormány rendre megszavaz, majd elvon pénzeket, hogy aztán esetenként a költségvetés helyett egyedi kormányhatározatokban biztosítsa az eredeti összeg többszörösét ugyanarra a projektre. Évközi döntés teremtett alapot az új MTK-stadion finanszírozásának jó részéhez, a szombathelyi arénára is így jut több mint 15 milliárd forint, mint ahogyan a kisvárdai stadion költségvetése is egy kormányhatározattal nőtt meg 690 millió forinttal.

2014 végéig a büdzsé 37,8 milliárd forintot áldozott stadionokra a zárszámadások alapján. Az összeg kétharmada a debreceni és a ferencvárosi arénára ment el. És ebben nincs is benne a társaságiadó-kedvezményből finanszírozott – 3,8 milliárd forintot felemésztő – felcsúti létesítmény. Nem csupán a taónak köszönhetően gazdagszik viszont a Seszták Miklós fejlesztési miniszterhez köthető kisvárdai futballklub és a Tállai András NGM-államtitkár-féle Mezőkövesd: előbbi 1,6, utóbbi kereken egymilliárdból kap stadiont, amiből 600 milliót közvetlenül a költségvetésből finanszíroznak.

Önmagában az is nehezen megfejthető, hogy a különböző költségvetési tételek közül mi számít bele pontosan a stadionépítések költségeibe. Nem soroltuk ezek közé az MLSZ utánpótlás-neveléssel összefüggő feladataira elköltött 5,7 milliárd forintot és a kiemelt egyesületek létesítményeire a következő években szánt 8,5 milliárdot. Nem tudni ugyanis, hogy pontosan mire és milyen arányban futja ezekből a költségvetési sorokból.

Nem olvasható ki a büdzséből az sem, hogy az új székesfehérvári stadion végösszege 11 milliárd forint lesz, ezt az önkormányzat kommunikációs osztályától tudtuk meg. A Sóstói Stadion építése egyébként éppúgy nem része a Nemzeti Stadionfejlesztési Programnak, ahogy a többi igazán költséges beruházás – a debreceni, a szombathelyi, a ferencvárosi és a diósgyőri – sem. Kéttucatnyi stadion építését viszont ebből a jelenleg 25,6 milliárdos keretből fedezik. A 2020-as Európa-bajnokság több meccsének otthont adó Puskás stadion költsége még ugyancsak bizonytalan, de meghaladja majd a százmilliárd forintot. Kérdésünkre a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központjának sajtóosztálya annyit közölt: a beruházás pontos értéke a nyílt kivitelezői pályázat lefolytatását követően határozható meg, „az viszont már most biztonsággal kijelenthető, hogy az eredeti elképzelésekhez (a tervekben szereplő 128 milliárd forinthoz – a szerk.) képest számottevően olcsóbb lesz az új Puskás Ferenc Stadion".

A Debrecen 14 százalékos mutatójával szembeállítva érdemes megnézni az angol Premier League nézőszámait, mert azok jelzik, hogyan éri meg stadiont üzemeltetni. Az Arsenal pél­dául azért építette meg az Emiratest, mert korábbi otthona kicsinek bizonyult. Az előző évadban átlagban 99,27 százalékos telítettséggel üzemelt a 60 ezres aréna.

A legtöbb bevételt kasszírozó klubok közül  a Real Madrid a Deloitte adatai szerint évi 130 millió eurót könyvelhet el a mérkőzések napjain szerzett bevételeiből, de még az Everton is 25 milliót. Idehaza az állami intervenció közben azt is elfelejtik,

az üres stadion nemcsak drága, további bevételektől is megfosztja a klubot, hiszen a jelen nem lévő nézők értelemszerűen relikviákat sem vásárolnak.

Így a stadion csak viszi a pénzt, nem hozza. Az is figyelemre méltó, hogy a Deloitte elemzői megjegyzik, hiába a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság stadionfejlesztései, kicsi az esély arra, hogy a 67 ezres arénában „lakó" Marseille vagy az 59 ezres stadiont üzemeltető Lyon ennek köszönhetően visszakerüljön a klubok pénzügyi elitjébe. Vagyis a hasonló beruházások a hazainál sokkal népszerűbb bajnokságok csapatainak sem feltétlenül jelentenek nagy pluszbevételt.

A nemzetközi példákra persze legyinthetnénk is, mondván, nincs értelme összevetni a futballipar ászait a periférián, állami támogatásokból éldegélő magyar klubokkal. Mégis jól látszik, hogy míg

máshol a stadion az üzleti eredmény egyik pillére, idehaza inkább csak emlékmű.

Ám ahhoz, hogy idejussunk, a futball alacsony nívója nem lett volna elég, kellettek az MLSZ stratégiai hibái is. A szurkolói kártya bevezetése azzal járt, hogy az adataik kezelésétől ódzkodó ultrák egy része nem hajlandó belépni a stadionokba. Az már a szurkolói tömeg nagyságára jellemző, hogy e tiltakozó csoportok távolmaradása érdemi hatással van a statisztikára. Végül az MLSZ is észbe kapott: tavaly nyáron úgy döntött, a klubok számára nem lesz kötelező a szurkolói kártya alkalmazása. Nyilvánvalóan nem használt a nézőszámoknak az sem, hogy a televízió szinte minden bajnoki meccset közvetített.

De érdemi növekedést a tévés meccsek számának csökkentése sem hozott, és nem is életszerű azt várni, hogy nagy számban érkezzenek nézők mondjuk a Paks–Békéscsaba meccsre pusztán azért, mert nem adja a televízió.

Magyar modell

Úgy fest, időközben a kormány is felismerte, hogy a stadionok építése egyre nagyobb finanszírozási problémákat okoz. Erre utal legalábbis, hogy nemrég Szabó Tünde sportért felelős államtitkár bejelentette: előkészítik a tao2-t, amely utat nyit ahhoz, hogy a társaságiadó-kedvezmény révén befolyó pénzt a stadionok fenntartására használják fel. Kérdésünkre az Emberi Erőforrások Minisztériuma meg is erősítette: olyan szabályozást támogat, amely lehetővé teszi a sportingatlanok fejlesztésének és üzemeltetésének a támogatását.

Ha valóban kiterjesztik a taorendszert a stadio­nok működtetésére, az megint csak azt ­mutatja, hogy állami pénz nélkül fenntarthatatlan a futballfinanszírozás. Az állam már most is közvetett támogatásokkal segíti az egyesületeket (az MTVA beszállása önmagában a duplájára emelte a közvetítési díjakból beszedett összeget, a taorendszeren keresztül pedig lapunk számítása szerint 101,5 milliárd forint jutott a futballkluboknak 2011 óta), közpénzből épít nekik stadionokat, majd miután azokat fizető nézők híján lehetetlen üzleti alapon működtetni, a fenntartásukat is közvetett állami pénzből tenné lehetővé.

Ezzel a kör bezárul: az állam olyan struktúrát épít, amelyet csak közpénzből lehet életben tartani.

A számlát csak évek, évtizedek után lehet kiállítani. Az azonban már ma is biztos: idehaza az állami szektor fontosabb, mint a B közép.

Lelátókép

A magyar élvonalban a 2010/11-es évad kezdete óta lejátszott 1355 mérkőzés közül harminc találkozóra – a meccsek két százalékára – volt kíváncsi minimum tízezer érdeklő. Legalábbis papíron. Valójában tíz mérkőzésen is éppen tízezer szurkolót „számoltak" a lelátón – gyaníthatóan optimista becsléssel. Azaz hivatalosan is csak húsz alkalommal voltak tízezernél többen. A klubok az előző idény óta jellemzően már nem kerekítést alkalmaznak, hanem elvileg pontos nézőszámot közölnek fordulóról fordulóra. Ennek megfelelően a most futó bajnokságban mindössze egyszer, a decemberi Ferencváros–Újpest találkozón regisztráltak tízezernél több drukkert. Novemberben és márciusban is volt olyan forduló, amikor a hat mérkőzés össznézőszáma sem érte el a tízezret, vagyis az összes szurkoló bőven elfért volna egyetlen stadionban.

Ráadásul a 444.hu a február végén rendezett forduló alkalmával minden, a lelátón valóságosan helyet foglaló nézőt lefényképezve és megszámolva arra jutott: a jegyzőkönyvekben szereplő 13 332-vel szemben csak 9297 szurkoló fordult meg a stadionokban. Vagyis a hivatalos nézőszámoknak csak a 70 százaléka igaz. A Honvéd pályáján például több volt a fantomnéző, mint a valódi. A megelőző években pedig, amikor csak – felfelé – kerekített adatok álltak rendelkezésre, még ennél is messzebb szárnyalhatott a fantázia.

De ha a bejelentett adatokból indulunk is ki, az 1355 találkozó átlagnézőszáma akkor sem éri el a háromezret (2968). A ferencvárosi stadionba ez idő alatt átlagosan 7123 néző ment ki, ötezresnél nagyobb átlaggal a Diósgyőr és a Debrecen dicsekedhet ötéves távlatban. A még tartó szezonban (amelynek első 26 fordulóját vettük figyelembe számításunkhoz) az átlagos nézőszám szinte pontosan megegyezik az öt évvel ezelőtti idény adataival. A számokat azonban nem feltétlenül lehet összehasonlítani, hiszen az első osztály összetétele változik, ráadásul épp a stadion­építések miatt több csapat kénytelen máshol játszani hazai mérkőzéseit (így volt ez két éve a Ferencvárossal, míg a Haladás jelenleg Sopronban fogadja az ellenfeleit).

Ám ha a fair összevetés kedvéért csak annak a hét csapatnak az egymás elleni mérkőzéseit vesszük, amely 2010 óta szakadatlanul az NB I-ben szerepel (Debrecen, FTC, Haladás, Honvéd, Paks, Újpest, Videoton), azt látjuk, hogy az átlagos nézőszám öt év alatt 4240-ről 3548-ra csökkent. Azaz szezononként átlagban 186 nézővel van kevesebb ezeken a mérkőzéseken. Ha a trend folytatódna, 27 év múlva a hét topcsapat mérkőzésein már egyetlen néző sem maradna. Ugyanez igaz a bajnokság egészére is.


A cikk írásában közreműködött Horák Pál és Kácsor Zsolt.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető