Hogy az alacsonyabb osztályokban vitézkedő egyesületek százmilliós butikstadionjait ne is említsük.
Álomország
Lapunk a 2010. őszi szezonkezdet óta lejátszott 1355 bajnoki mérkőzés látogatottsági adatait elemezte. A vizsgált időszak kiválasztása nem önkényes: kezdete egybeesik Orbán Viktor kormányfővé és Csányi Sándor MLSZ-elnökké választásával, ekképpen a honi labdarúgó-infrastruktúra fejlesztésének aranykorával. A számok (amelyekről részletesen lásd Lelátókép című írásunkat) azt mutatják, hogy az NB I-es mérkőzések átlagos nézőszáma ugyanúgy 2800 körül alakul, mint a 2010/11-es idényben, kicsit még kevesebb is.
|
Megszokott látvány. Bajnoki meccs a debreceni stadionban
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Pedig a futballálmodozás időszakának elején még konkrét, igaz, teljesen légből kapott célokat fogalmazott meg a Magyar Labdarúgó Szövetség. A megújulás évtizede 2010–2020 című stratégia szerint 2015-ig ötezerre, 2016-ra hatezerre kellett volna növekednie a meccsenkénti átlagos nézőszámnak. A dokumentum a többi között arra hivatkozott, hogy a szomszédos országok közül Ausztriában kilencezer feletti, Romániában hatezer körüli, Csehországban ötezer az átlagos nézőszám. A stratégia a közönségszórakoztató meccsek mellett a stadionok fejlesztését is az előrelépés kulcsaként említette.
Az viszont már biztosan kijelenthető, hogy az új arénák önmagukban nem vonzzák a szurkolókat, a játék eredményessége annál inkább.
Mint ábránkon látható, a Debrecen régi stadionja akkor üzemelt 70 százalék feletti kihasználtsággal, amikor bajnok lett a csapat, amikor viszont csak a középmezőny elején végzett, 2000-2500 szurkolóval kevesebb ment ki a hazai meccsekre.
Való igaz, hogy a politikai és a futballelit – s így a két tábor igencsak bő közös halmaza is – okkal számolt azzal, hogy már rövid távon nő a nézőszám. Az új stadionok látogatottságra gyakorolt hatását vizsgáló tanulmányok ugyanis alapvetésként tálalják a gyarapodást. Idehaza is sokszor elhangzott, hogy új célcsoportot érhet el a futball, ha a stadionokban tiszták lesznek a mosdók, megváltozik a miliő, javul a biztonságérzet a lelátókon.
Erős mondatok
A stadiont nem a futballistáknak építjük, hanem az embereknek. Azt gondolom, hogy ezzel az emberek jól járnak, ők lesznek a lelátón, a futballisták a pályán vannak.
(Orbán Viktor miniszterelnök)
Drágáim, néhány év, és az első- és másodosztály valamennyi klubjának normális, új, illetve teljesen felújított stadionja lesz, a stadionokban jó, élvezetes, szórakoztató mérkőzéseket fognak játszani a csapatok, és a meccseken sok néző lesz.
(Deutsch Tamás EP-képviselő, az MTK elnöke)
Ezt a tézist cáfolta meg a valóság. A debreceni adatok azt jelzik, a színvonal és a siker nem helyettesíthető fedett lelátókkal és kényelmes székekkel. Két éve a bajnokcsapatra átlagosan 7500 drukker volt kíváncsi a lerobbant Oláh Gábor utcai létesítményben, most háromezren sincsenek az új Nagyerdei Stadionban.
Logikus magyarázat lehetne a visszaesésre a jegyárak emelése. A kortárs futball nagy problémája, hogy a csúcsarénák üzletileg megtérülő fenntartása érdekében az egekbe szöknek a belépőárak, minek nyomán a korábbi törzsszurkolók kiszorulnak a lelátóról. Debrecenben azonban szó sincs arról, hogy ne lennének megfizethetők a jegyek. Igaz, hogy 2013-ban a régi stadionba 500 forintért is árultak tikettet, de az újba is be lehet jutni egy ezresért. Krecz Tibor, a Nagyerdei Stadion kommunikációs vezetője lapunknak azt mondta: a 2014. májusi nyitás óta változatlanok az árak, és vannak szektorok, ahová meccsenként 850 forintért vásárolható meg a bérlet. Munkatársunk a helyiektől egyébként sem hallott panaszt az árakra,
a szurkolók inkább a játék színvonalának csökkenésével magyarázzák az érdeklődés hiányát.
Ám ezt sem helyi, hanem általános jelenségnek tartják. (A DVSC ötödik a tabellán, 26 pont választja el a listaelső Ferencvárostól, és 9 pont az előnye a kilencedik helyezett Diósgyőrrel szemben.)
Futball a baj
Nemzetközi példák sora mutatja azt, hogy ahol van futball, ott van szurkoló is.
Éppen ezért nem indokolja idehaza semmi, hogy tíz-húszezres stadionokat emeljenek olyan csapatoknak, amelyeknek fénykorukban sem volt ennyi drukkerük.
Minden együttesnek korlátozottak a lehetőségei a szurkolók elérésére, ez a város méretétől, a régiós identitástól, a hagyományoktól és persze a nívótól függ. Hollandiában az élvonalbeli nézettségi lista sereghajtóinak egyike a Cambuur, majdnem tízezres átlaggal.
A lakosságszámát tekintve Magyarországhoz mérhető Belgiumban tíz csapat teljesít jobban, mint az idehaza egyeduralkodó FTC, és háromnak is 20 ezer fölötti az átlaga. Ugyanakkor a több világklasszist kinevelő szlovák, szerb és horvát liga nézőszámai – ha kevéssel is, de – elmaradnak a magyartól.
Stadionipari forradalom
Nagyjából 235 milliárd forintra rúghat a jelenlegi állás szerint az Orbán-kormány stadionépítési programjának költsége. Pontos összeget lehetetlen mondani, mert a tervek folyamatosan változnak, a kormány rendre megszavaz, majd elvon pénzeket, hogy aztán esetenként a költségvetés helyett egyedi kormányhatározatokban biztosítsa az eredeti összeg többszörösét ugyanarra a projektre. Évközi döntés teremtett alapot az új MTK-stadion finanszírozásának jó részéhez, a szombathelyi arénára is így jut több mint 15 milliárd forint, mint ahogyan a kisvárdai stadion költségvetése is egy kormányhatározattal nőtt meg 690 millió forinttal.
2014 végéig a büdzsé 37,8 milliárd forintot áldozott stadionokra a zárszámadások alapján. Az összeg kétharmada a debreceni és a ferencvárosi arénára ment el. És ebben nincs is benne a társaságiadó-kedvezményből finanszírozott – 3,8 milliárd forintot felemésztő – felcsúti létesítmény. Nem csupán a taónak köszönhetően gazdagszik viszont a Seszták Miklós fejlesztési miniszterhez köthető kisvárdai futballklub és a Tállai András NGM-államtitkár-féle Mezőkövesd: előbbi 1,6, utóbbi kereken egymilliárdból kap stadiont, amiből 600 milliót közvetlenül a költségvetésből finanszíroznak.
Önmagában az is nehezen megfejthető, hogy a különböző költségvetési tételek közül mi számít bele pontosan a stadionépítések költségeibe. Nem soroltuk ezek közé az MLSZ utánpótlás-neveléssel összefüggő feladataira elköltött 5,7 milliárd forintot és a kiemelt egyesületek létesítményeire a következő években szánt 8,5 milliárdot. Nem tudni ugyanis, hogy pontosan mire és milyen arányban futja ezekből a költségvetési sorokból.
Nem olvasható ki a büdzséből az sem, hogy az új székesfehérvári stadion végösszege 11 milliárd forint lesz, ezt az önkormányzat kommunikációs osztályától tudtuk meg. A Sóstói Stadion építése egyébként éppúgy nem része a Nemzeti Stadionfejlesztési Programnak, ahogy a többi igazán költséges beruházás – a debreceni, a szombathelyi, a ferencvárosi és a diósgyőri – sem. Kéttucatnyi stadion építését viszont ebből a jelenleg 25,6 milliárdos keretből fedezik. A 2020-as Európa-bajnokság több meccsének otthont adó Puskás stadion költsége még ugyancsak bizonytalan, de meghaladja majd a százmilliárd forintot. Kérdésünkre a Kiemelt Kormányzati Beruházások Központjának sajtóosztálya annyit közölt: a beruházás pontos értéke a nyílt kivitelezői pályázat lefolytatását követően határozható meg, „az viszont már most biztonsággal kijelenthető, hogy az eredeti elképzelésekhez (a tervekben szereplő 128 milliárd forinthoz – a szerk.) képest számottevően olcsóbb lesz az új Puskás Ferenc Stadion".
A Debrecen 14 százalékos mutatójával szembeállítva érdemes megnézni az angol Premier League nézőszámait, mert azok jelzik, hogyan éri meg stadiont üzemeltetni. Az Arsenal például azért építette meg az Emiratest, mert korábbi otthona kicsinek bizonyult. Az előző évadban átlagban 99,27 százalékos telítettséggel üzemelt a 60 ezres aréna.
A legtöbb bevételt kasszírozó klubok közül a Real Madrid a Deloitte adatai szerint évi 130 millió eurót könyvelhet el a mérkőzések napjain szerzett bevételeiből, de még az Everton is 25 milliót. Idehaza az állami intervenció közben azt is elfelejtik,
az üres stadion nemcsak drága, további bevételektől is megfosztja a klubot, hiszen a jelen nem lévő nézők értelemszerűen relikviákat sem vásárolnak.
Így a stadion csak viszi a pénzt, nem hozza. Az is figyelemre méltó, hogy a Deloitte elemzői megjegyzik, hiába a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság stadionfejlesztései, kicsi az esély arra, hogy a 67 ezres arénában „lakó" Marseille vagy az 59 ezres stadiont üzemeltető Lyon ennek köszönhetően visszakerüljön a klubok pénzügyi elitjébe. Vagyis a hasonló beruházások a hazainál sokkal népszerűbb bajnokságok csapatainak sem feltétlenül jelentenek nagy pluszbevételt.
A nemzetközi példákra persze legyinthetnénk is, mondván, nincs értelme összevetni a futballipar ászait a periférián, állami támogatásokból éldegélő magyar klubokkal. Mégis jól látszik, hogy míg
máshol a stadion az üzleti eredmény egyik pillére, idehaza inkább csak emlékmű.
Ám ahhoz, hogy idejussunk, a futball alacsony nívója nem lett volna elég, kellettek az MLSZ stratégiai hibái is. A szurkolói kártya bevezetése azzal járt, hogy az adataik kezelésétől ódzkodó ultrák egy része nem hajlandó belépni a stadionokba. Az már a szurkolói tömeg nagyságára jellemző, hogy e tiltakozó csoportok távolmaradása érdemi hatással van a statisztikára. Végül az MLSZ is észbe kapott: tavaly nyáron úgy döntött, a klubok számára nem lesz kötelező a szurkolói kártya alkalmazása. Nyilvánvalóan nem használt a nézőszámoknak az sem, hogy a televízió szinte minden bajnoki meccset közvetített.
De érdemi növekedést a tévés meccsek számának csökkentése sem hozott, és nem is életszerű azt várni, hogy nagy számban érkezzenek nézők mondjuk a Paks–Békéscsaba meccsre pusztán azért, mert nem adja a televízió.
Magyar modell
Úgy fest, időközben a kormány is felismerte, hogy a stadionok építése egyre nagyobb finanszírozási problémákat okoz. Erre utal legalábbis, hogy nemrég Szabó Tünde sportért felelős államtitkár bejelentette: előkészítik a tao2-t, amely utat nyit ahhoz, hogy a társaságiadó-kedvezmény révén befolyó pénzt a stadionok fenntartására használják fel. Kérdésünkre az Emberi Erőforrások Minisztériuma meg is erősítette: olyan szabályozást támogat, amely lehetővé teszi a sportingatlanok fejlesztésének és üzemeltetésének a támogatását.
Ha valóban kiterjesztik a taorendszert a stadionok működtetésére, az megint csak azt mutatja, hogy állami pénz nélkül fenntarthatatlan a futballfinanszírozás. Az állam már most is közvetett támogatásokkal segíti az egyesületeket (az MTVA beszállása önmagában a duplájára emelte a közvetítési díjakból beszedett összeget, a taorendszeren keresztül pedig lapunk számítása szerint 101,5 milliárd forint jutott a futballkluboknak 2011 óta), közpénzből épít nekik stadionokat, majd miután azokat fizető nézők híján lehetetlen üzleti alapon működtetni, a fenntartásukat is közvetett állami pénzből tenné lehetővé.
Ezzel a kör bezárul: az állam olyan struktúrát épít, amelyet csak közpénzből lehet életben tartani.
A számlát csak évek, évtizedek után lehet kiállítani. Az azonban már ma is biztos: idehaza az állami szektor fontosabb, mint a B közép.
Lelátókép
A magyar élvonalban a 2010/11-es évad kezdete óta lejátszott 1355 mérkőzés közül harminc találkozóra – a meccsek két százalékára – volt kíváncsi minimum tízezer érdeklő. Legalábbis papíron. Valójában tíz mérkőzésen is éppen tízezer szurkolót „számoltak" a lelátón – gyaníthatóan optimista becsléssel. Azaz hivatalosan is csak húsz alkalommal voltak tízezernél többen. A klubok az előző idény óta jellemzően már nem kerekítést alkalmaznak, hanem elvileg pontos nézőszámot közölnek fordulóról fordulóra. Ennek megfelelően a most futó bajnokságban mindössze egyszer, a decemberi Ferencváros–Újpest találkozón regisztráltak tízezernél több drukkert. Novemberben és márciusban is volt olyan forduló, amikor a hat mérkőzés össznézőszáma sem érte el a tízezret, vagyis az összes szurkoló bőven elfért volna egyetlen stadionban.
Ráadásul a 444.hu a február végén rendezett forduló alkalmával minden, a lelátón valóságosan helyet foglaló nézőt lefényképezve és megszámolva arra jutott: a jegyzőkönyvekben szereplő 13 332-vel szemben csak 9297 szurkoló fordult meg a stadionokban. Vagyis a hivatalos nézőszámoknak csak a 70 százaléka igaz. A Honvéd pályáján például több volt a fantomnéző, mint a valódi. A megelőző években pedig, amikor csak – felfelé – kerekített adatok álltak rendelkezésre, még ennél is messzebb szárnyalhatott a fantázia.
De ha a bejelentett adatokból indulunk is ki, az 1355 találkozó átlagnézőszáma akkor sem éri el a háromezret (2968). A ferencvárosi stadionba ez idő alatt átlagosan 7123 néző ment ki, ötezresnél nagyobb átlaggal a Diósgyőr és a Debrecen dicsekedhet ötéves távlatban. A még tartó szezonban (amelynek első 26 fordulóját vettük figyelembe számításunkhoz) az átlagos nézőszám szinte pontosan megegyezik az öt évvel ezelőtti idény adataival. A számokat azonban nem feltétlenül lehet összehasonlítani, hiszen az első osztály összetétele változik, ráadásul épp a stadionépítések miatt több csapat kénytelen máshol játszani hazai mérkőzéseit (így volt ez két éve a Ferencvárossal, míg a Haladás jelenleg Sopronban fogadja az ellenfeleit).
Ám ha a fair összevetés kedvéért csak annak a hét csapatnak az egymás elleni mérkőzéseit vesszük, amely 2010 óta szakadatlanul az NB I-ben szerepel (Debrecen, FTC, Haladás, Honvéd, Paks, Újpest, Videoton), azt látjuk, hogy az átlagos nézőszám öt év alatt 4240-ről 3548-ra csökkent. Azaz szezononként átlagban 186 nézővel van kevesebb ezeken a mérkőzéseken. Ha a trend folytatódna, 27 év múlva a hét topcsapat mérkőzésein már egyetlen néző sem maradna. Ugyanez igaz a bajnokság egészére is.
A cikk írásában közreműködött Horák Pál és Kácsor Zsolt.
