A professzor és a véletlen

Hogyan lehetséges, hogy e módszer hazai bevezetése éppen annak a Trón Lajosnak a nevéhez fűződik, akinek eredetileg egészen más volt a szakterülete? Sőt, többszörösen más. A professzor ugyanis a pályafutása során háromszor váltott szakterületet: először a magfizika érdekelte, utána átnyergelt a sejtbiofizikára, hogy végül az orvosi képalkotás, azon belül a nukleáris medicina országosan elismert szaktekintélye legyen. Ebből talán már sejthető, hogy diákkorában, a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium tanulójaként a fizikával és matematikával nem akadt gondja, holott éppen ez volt az a két tárgy, amelyből sohasem készült. Ezen kissé meglepődöm, nekem, aki kettessel bukdácsoltam végig a matekot, ez azért furán hangzik.

– Matekórán elég volt, hogy a tanár egyszer elmagyarázta az anyagot. Első hallásra általában megértettem. Amit matematikaórán hallottam, az sohasem lepett meg. A matematika az a tudomány, amelyben elsőre minden magától értetődő, szinte természetes, az lenne furcsa, ha nem úgy lenne. Ha valami érthetetlen, akkor valószínűleg a magyarázattal van a baj – mondja a professzor, s én elsőre világosan értem és elhiszem, hogy a tanáraimmal volt baj, nem pedig velem. Majd hozzáteszi, hogy a gimnáziumban neki azokból a tárgyakból kellett készülnie, amelyek kevésbé érdekelték: nem érdekelte például, hogy pontosan mikor voltak a történelem különböző csatái, de azt nem engedhette meg magának, hogy ne legyen minden tárgyból a legjobbak között. Így volt a nyelvekkel is: már diákkorában elfogadhatóan beszélt oroszul és angolul, de kissé zavarta, hogy egyes osztálytársai a németet is jól bírják. Nekifeküdt hát annak is, úgyhogy tizennyolc éves korára már tolmácsolt is németül.

Kérdezem tőle, hogy ezek szerint a szülei kiemelt figyelmet fordítottak-e a taníttatására, mire a professzor megrázza a fejét: – Á, dehogy. Nem foglalkoztak velem, mert tudták jól, hogy az iskolában nem volt velem baj. Ez úgy van, hogy ha nincs baj veled, a jó szülő békén hagy, csinálj, amit akarsz. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem biztosítottak komoly szellemi hátteret nekem és a testvéreimnek. Az apám ügyvéd volt, kristálytiszta logikával és félelmetesen jó memóriával, az anyám pedig matematika–fizika szakos tanár. Ha az otthoni beszélgetések során pontatlanságon kaptak, ha nem fogalmaztál precízen, akkor kijavítottak. Ha értelmetlen dolgot mondtál, az nem maradt szó nélkül.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Fizikusnak jelentkezett a debreceni egyetemre, az évfolyamukra tizenkét hallgatót vettek föl, s ebből négyen osztálytársak voltak a Fazekasban is. Ez nem a véletlen műve volt, de azt már odasorolja, hogy végzett fizikusként később egymástól merőben eltérő szaktudományokkal foglalkozzon.

– A pályám nem tudatos tervezés eredménye volt, hanem véletlenek sorozata – mondja. – A véletlenen múlt, hogy a hatvanas években egy kutatócsoport kimehetett a Moszkvától száz kilométerre lévő Dubnába, s véletlen volt, hogy abba a csoportba beválogattak. Három évet töltöttem ott, s olyan berendezésekkel dolgozhattunk, amelyekből néhány darab volt csupán az egész világon. Eredményes kutatómunkánkért a munkacsoport tagjai akadémiai díjban részesültek.

A következő szakterülete a sejtbiofizika volt, amit ismét a véletlennek köszönhetett. Kapóra jött neki, hogy a Debreceni Orvostudományi Egyetemen akkor alakult meg a Biofizikai Intézet, ahová meghívták dolgozni. Ennek köszönhetően mehetett ki a göttingeni Max Planck Kutatóintézetbe kutatni.

Szerényen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy nem sokkal előtte a sejtekről szinte csak annyit tudott, hogy a legnagyobb sejt a tojás. Göttingenben, a Nobel-díjas Manfred Eigen számára hoztak létre egy intézetet. S micsoda véletlen: Eigen a gyorsreakciók analizálásáért kapott Nobel-díjat, Trón professzor pedig előzőleg a gyorsreakciókat kutatta egy oslói ösztöndíj révén. A legmodernebb tudományos apparátus állt rendelkezésére Göttingenben, ahol ő volt az, aki kidolgozott egy módszert a sejtfelszínen való távolságok mérésére. Ezek a távolságok a mikron, szubmikron tartományban vannak. Ez jelentős tudományos elismerést, megosztott akadémiai díjat és tudomány doktora címet jelentett neki. De akkor miért hagyta ott a sejtbiofizikát? Mert a debreceni Atommagkutató Intézetben üzembe helyeztek egy ciklotront, azaz egy részecskegyorsítót, és az akkori egyetemi vezetés azt mondta: ezt a lehetőséget ki kell használni az egyetemnek is, ezért „csinálj valamit vele, Lajos”.

– De mit? – kérdezett vissza a professzor, mire az akkori rektor legyintett:

– Azt majd te eldöntöd.

Az egyetemen 1987-ben jött létre egy munkacsoport a ciklotron orvosbiológiai alkalmazási lehetőségeinek kihasználására, és az egyetem vezetése e munkacsoport irányítására Trón professzort kérte föl. Induláskor nem volt kiforrott elképzelés a kutatási témakörök megválasztásával kapcsolatosan.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Maximális szabadságot kaptunk azzal az instrukcióval, hogy bármit csinálhatunk, csak annak köze legyen a ciklotronhoz, a bio­lógiához vagy a medicinához. Merész döntést hoztunk: elhatároztuk, hogy Kelet-Közép-Európában elsőként bevezetjük a PET-technikát. De a szűkebb környezetünkben nem volt kitől tanulni. Fiatal szakembereinket el kellett küldeni működő PET-centrumokba, hogy elsajátítsák a módszer ábécéjét. Munkatársaink Stockholmban, Baltimore-ban, Montrealban, Bostonban és Los Angelesben töltöttek hosszabb-rövidebb időt. Ezekhez az utazásokhoz az egyetem sajnálatos módon nem tudott támogatást nyújtani, a költségeket pályázatok segítségével sikerült előteremteni.

Maga a professzor hallgat róla, de a méltatásában az Akadémián elhangzott: pályája során mintegy 800 millió forintos támogatási összeget pályázott össze a program finanszírozásához. Az ország első PET-centruma Debrecenben 2004-ben indult be, az első évben száz vizsgálatot végeztek, később évente már ezret, de az igények egyre nőttek, így később Budapesten is üzembe helyeztek két PET-központot, sőt idővel további PET-kamerákat is beüzemeltek. Ma már évente mintegy 15 ezer, a társadalombiztosítás által fizetett vizsgálatot végeznek. Ám időközben a PET-vizsgálatot az egyetem alól – mint a professzor fogalmaz – „kiszervezték” egy magáncégbe, amely szerinte évi egymilliárd forintos bevételt ér el. A „kiszervezés” ötlete Trón Lajosnak nem tetszett, így az már nem véletlen, hogy 2008-ban inkább nyugdíjazták. Professor emeritus lett, s amikor kérdezem tőle, hogy a három pályamódosítás után foglalkoztatja-e a negyedik, Trón Lajos bólint:

– Már meg is történt.

– Nocsak, s melyik tudományágról van szó? – nézek rá meghökkenve, mire azt mondja:

– Unokázom. És kertészkedem. Valószínűleg nem jár érte akadémiai díj, de legalább nagyon élvezem.