A Magyar Tudományos Akadémia – felkérésre – elvégezte azt a „tudományos” kutatást, mellyel megjelölték azon neveket és fogalmakat, amelyek túlságosan is az előző rendszert idézik fel a lelkekben, ezért nemkívánatosak sem közterület, sem közintézmény neveként. (A „kutatás” nem volt teljes körű, mert csak az önkormányzatok által megkérdezett személyneveket osztályozták. Mivel Horthy Miklós minősítését egyetlen település sem kérte, nincs is rá vonatkozólag semmilyen utalás. Miként Aczél György korában, a kiadott listán is vannak tiltott, tűrt, támogatott nevek és fogalmak. Marx, Engels és Lenin semmilyen formában nem szerepelhet, de mondjuk Schönherz Zoltán és Martos Flóra a megtűrtek között lehet. Utóbbiak nevét Budapest XI. kerületében két nagy kollégium viseli. Jobboldali helyi politikusok többször kifejezték nemtetszésüket, a diákságot viszont, akik bennük élnek, a kollégiumok elnevezése nem zavarja. Tíz megkérdezett kollégistából mindössze egy mondta, hogy talán lehetne más neve is a szálláshelyének, míg hárman kifejezetten jónak találták, hogy nem a politikai divat szerint változik a kollégium neve. A többiek szerint is az a jó, ha egyáltalán nem változtatnak az elnevezésen.
Wass és Aczél országa
Pesten már 1870-től létezett írott szabályzat a közterületek elnevezéséről. Később ezt többször frissítették, a legutóbbi 1990-től hatályos, de módosítások történtek azóta is. A rendszerváltás éveiben főleg Budapesten söpört végig nagy utcanév-változtatási hullám, de ezt a társadalom nagy része betudta a politikai fordulatnak. Legtöbbször az előző nevüket kapták vissza a közterületek, de a lakosság jelentős része kényelmetlennek tartotta a lakcímváltozással járó teendőket, s az esetenként évtizedekig használt névtől, függetlenül annak tartalmától, nehezen vagy egyáltalán nem váltak meg.
Az utóbbi években a Fidesz-többségű Fővárosi Közgyűlésben Tarlós István főpolgármester javaslatára vagy asszisztálásával újabb átnevezési hullám indult el. Ehhez már hiányzott a társadalmi közmegegyezés. Lényegében hatalmi arroganciával döntöttek újabb át- és visszakeresztelésekről. Leginkább a Moszkva tér Széll Kálmán térré való visszanevezése verte ki a biztosítékot. Ezt a városházi források is határozottan megerősítik. Az 1951 novemberétől Moszkvának hívott tér Buda legforgalmasabb csomópontja, megannyi utas átszállási helye vagy célpontja. A modern kor járműfedélzeti szintetizátorai naponta ezerszer harsogják az új nevet, de a rebellis lakosság csak Moszkvaként emlegeti továbbra is a csomópontot. Még kifejezetten jobboldali politikusok is sokszor eltévesztik, mit várhatnának akkor az egyszerű néptől? Megkérdeztünk több járókelőt a tér különböző sarkain. A húsz válaszolóból csak két idősebb helyeselte a névváltoztatást, további három nem tartotta fontosnak, hogy éppen mi a tér neve, és tizenöten nyilatkoztak amellett, hogy állítsák vissza a Moszkva tér elnevezést, amint lehetőség lesz rá. Volt, aki a hasonló című magyar játékfilmmel illusztrálta, hogy a Moszkva szó már régen nem jelent politikát, azt hat évtized alatt egyszerűen magáévá tette a lakosság döntő többsége. Általában, de nem kizárólag, a fiatalok álltak ki a Moszkva tér elnevezés mellett. Egyvalaki vetette fel, hogy ki is az a Széll Kálmán, hogy ilyen nagy csomópontot kell neki adni. Érdekes választ adott egy magát jobboldali konzervatívnak tartó férfi, aki kis szállodája miatt szeretné újból a Moszkva nevet, mert úgy könnyebben eltalálnak hozzá régi és új vendégei.
Általában – és ez természetes is – a nagyobb, jelentősebb közterületek nevének megváltoztatása borzolja inkább a kedélyeket. Mint már említettük, a rendszerváltás utáni években eltűnt az előző korszak eszmevilágához erősebben kötődő elnevezések többsége. Amelyek megmaradtak, azok átnevezésével már csak egy törpe kisebbség értett egyet. A Roosevelt tér, a Köztársaság tér és a Lágymányosi híd új neve sem közmegegyezéssel született. Ugyanakkor visszalépés is történt átnevezési kezdeményezésektől. Például amikor egy kicsit élénkebb volt a tiltakozás a Frankel Leó utca Zsigmond király utcává való visszanevezése ellen, a főpolgármester máris lefújta az akciót.
Voltak igazi kacifántos történetek is, ilyen a XII. kerületi Józsa Béla utca esete. A helyi önkormányzat és néhány magánszemély helytelenítette, hogy egy kommunistának utcája legyen a Hegyvidéken, hát visszanevezték azt a jól hangzó, ám korábban sosem létezett Alsó Svábhegyi és Felső Svábhegyi útra. Eredetileg, bár akkor még rendesen ki sem volt építve, Galgóczy útnak hívták, majd a kezdetleges kiépítéssel a felejthető Mackensen nevet kapta. Az erdélyi parasztságot Petőfi és Arany költészetére tanító kommunista Józsa Bélának, akit magyar csendőrök vertek halálra, mégis maradt köze a XII. kerülethez: a Józsa Béla köz. Ezen jár ma is a 128-as autóbusz, és persze az útvonaljegyzékben is ez a név szerepel.
Ha már a közlekedésnél tartunk: nemcsak a Fővárosi Közgyűlés, hanem a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) is szeret átnevezgetni. Megállóhelyeket. Mindig találnak valami indokot a legképtelenebb ötleteikhez is. Az azért még nekik sem sikerült, hogy több villamosvonalon (14-es, 42-es és 52-es) átnevezzék a megállóhelyeket. Leginkább a pesterzsébeti Pöltenberg utca és Ábrahám Géza utca zavarta őket. Az utóbbi egy fiatal helyi munkásról kapta a nevét, aki a kommunista mozgalomban való részvétele miatt került börtönbe, onnan pedig a keleti frontra, ahol 1943-ban az egész századával együtt kivégezték. Ha már az utcát nem tudják átneveztetni, akkor legyen legalább a megálló neve más – vélték. A decembertől bevezetni kívánt terv azonban egyelőre vagy végleg meghiúsult, mert egy internetes hírportálon megjelent az elképzelés, és majd félszáz reagálás érkezett rá, amely egy kivételével mind az átnevezések ellen szólt. Általában elmondható, hogy ma már a lakosság döntő többsége nem átnevezéspárti. Ha a saját címe változna meg ezáltal, még kevésbé az. Viták és névcsereigények mindig csak személynév esetében vannak. Ha, mondjuk, egy külterületi számozott utcából például Szilfa utca lesz, annak talán még a helybéliek is örülnek. A közterületek elsősorban azért kapnak nevet, hogy a településen belüli tájékozódást segítsék, az egyes személyek megörökítése másodlagos szempont lenne – elvileg.
Keresztelő lobbisták
A történelem során az utcák, terek és közintézmények elnevezése alkalmazkodott a mindenkori hatalomhoz. Az Oktogont elnevezték már Mussoliniről is, November 7-ről is, most újból Oktogon, ami a tér alakjára utal, és senkit nem zavar. De volt Hitlerről tér, Horthyról út, tér és híd is elnevezve. Szerencsére ez is már a régmúlt. Aztán meg a szovjet nevek sorjáztak. De ki emlékszik már a rövid életű Malinovszkij fasorra, ahogy egy ideig a Szilágyi Erzsébet fasort hívták? Később, az 1950–1960-as évektől két elgondolás birkózott egymással. Az, hogy lehessen élő emberről is elnevezni közterületet és közintézményt, s az, hogy semmiképp, a történelem utólag ítélje meg, kire érdemes ilyesformán emlékezni. Az utóbbi álláspont győzött, és sokáig fennállt az a szabály, hogy a megörökítendő személy halálától számítva legalább 25 évnek kell eltelnie. Később ezt némelyek sokallták, és egyre rövidebb lett a kötelező várakozási idő. Hosszú évek óta gyakorlat, hogy „lobbisták” keresik meg a döntéshozókat egy-egy újabb névötlettel; ki a színészeknek, ki a futballistáknak, mások meg a festőművészeknek próbálnak utcát kicsikarni. Nemritkán meglehetős vehemenciával pártfogolnak egy-egy jelöltet. Az alaphozzáállás az, hogy „ha az egyik híres embernek van utcája vagy tere, akkor a másiknak miért nincs, pedig az is ér annyit”. A hivatalokban néha megpróbálják elmagyarázni, hogy intézménynek is lehet nevet adni, de ez keveseket elégít ki. Utca kell! Az a rang, a megtiszteltetés. A tér még inkább. Abból, pláne átnevezhetőből amúgy is kevés van.
Budapesten mindent lehet. Akár utcakereszteződésből teret kreálni. Így született a Rejtő Jenő tér. Egy másik újszerű megoldás, amikor egy sűrűn beépített utcában az egyik trolimegálló hirtelen parkká avanzsál (Muzsikus cigányok parkja). Ezek a hajuknál fogva előrángatott ötletek jelentős mértékben bővítik a névadás lehetőségeit, ilyen alapon lassan mindent el és át lehet nevezni.
Húszból egy se: Ságvári
Utcából 8211 van Budapesten. A rendszerváltás előtt húsznak Ságvári vagy Ságvári Endre volt a neve. Azt mondták, ez sok, össze lehet téveszteni őket, maradt három. Nemrég ezeket is futballisták, színészek kapták meg. És nem az a baj, hogy a foci és a színház nagyjai utcát kaptak, hanem hogy egyetlen közterület sem maradt a XX. század jeles ellenállójának, Ságvári Endrének.
Kispesten a helyi lakosság már többször megakadályozta, hogy a szegények orvosának, Jahn Ferencnek elvegyék az utcáját. Sőt a dél-pesti kórház is viseli tovább az ő nevét. A helyi önkormányzat és a család tavaly is megkoszorúzta az ottani szakorvosi rendelőben lévő mellszobrát. Jahn kommunista volt, nagyon sokat segített azokon, akik nem tudták megfizetni az orvosi ellátást, és ez máig él a kispestiek többségének emlékezetében.
Vannak védett utcanevek is, amelyeket megváltoztatni nem szabad! Ilyenek azok a közterületek, melyek irányt mutatnak. Fehérvári út, Budafoki út, Megyeri út vagy Üllői út. Ezért vitatható a Lágymányosi híd átnevezése is, hiszen mutatja az irányt. Először Szent László hídnak akarták elnevezni, de ez az ötlet többszöri nekifutásra is elbukott. Később a lakosságot kérték fel ötletelésre, de annak eredménye sem tetszett a döntéshozóknak. Kádár János elég jó eredményt ért el. Ebből is látszik, hogy a helyben élők és a névről döntők koránt sincsenek összhangban. Ma már alig akad baloldali szellemiséget képviselő közterületi név a fővárosban. Persze jöhet majd egy új korszak más történelemfelfogással, amely kicsit tudományosabban és pártatlanabbul határozza meg, kire és mire érdemes emlékeztetni a lakosságot, kik a magyar történelem és közélet nagyjai.
Egyes elnevezésekről városi legendák születtek. Például a Boráros térről. A népi etimológia szerint itt bort árultak, sőt itt kötöttek ki a bort szállító hajók is. Még az ezt szimbolizáló szobor is elkészült. A valóság azonban az, hogy a névadó Boráros János (1775–1834) Pest város főbírája és polgármester-helyettese volt 1827–1829 között. Pest fejlesztését egész életében szívén viselte, és halála után nagyobb összeget hagyott hátra erre a célra.
A Széll Kálmán tér névadója higgadt értékelések szerint nem igazán jelentős személyiség a magyar történelemben. Ellentmondásos tevékenysége akkor világlik ki, ha mai szóhasználatra fordítjuk le, mit is csinált valójában. Igaz, hogy az államháztartási hiányt megpróbálta miniszterelnöksége (1899–1903) idején visszaszorítani, de az akkori társadalom jelentős hányadát kitevő szegényparaszti és munkás rétegek sorsa teljesen hidegen hagyta. A banktőke és a nagybirtok szoros összefonódásának jelképes alakja aligha lehet példaképe a mai kisembereknek.
