A méregfog kihúzása

Ez a dichotómia nem ismeretlen előttünk, hiszen a „formálni” vagy „követni” ősi vitája a magyar politikatörténetnek. Nem értek egyet azokkal, akik úgy vélik, 2014-ben valami merőben új és korábban nem hallott állítással rukkolt volna elő Orbán Tusnádfürdőn. Ez a beszéde külpolitikai megállapításaiban mérsékeltebb, mint a korábbiak, hiszen míg az elmúlt hét évben Orbán többször beszél a Nyugat válságáról, sőt arról, hogy a Nyugat fennmaradása is kétséges a mostani formájában, addig 2014-ben ilyen kiélezett állítást nem tett.

2007-ben Orbán ezt mondja: „Európában új politikai és szellemi mozgalom kezdődött”, amelynek lényege az elmúlt évtizedben kialakult politikai és gazdasági keretek újragondolása. A válságba került korszakot az 1968-as „kulturális ellenforradalomtól” datálja, amely egyoldalúan felértékelte az egyéni szabadságot más szabadságok (mondjuk a közösségi szabadságok) rovására. Orbán egy több évtizedes korszellem végéről is beszél, amelynek eredményeképp mindent újra kell gondolni.

Noha homályban hagyja az „új szellemi mozgalom” bizonyítékait, világossá teszi: az új helyzetben „új típusú pártokra van szükség”, s „egyetlen politikai párt sem maradhat többé olyan Európában, mint amilyen eddig volt”. A jobboldal – véli – e tekintetben elöl jár; a baloldal – legalábbis Magyarországon – „provinciális, kisszerű és dogmatikus”. 2008-ban a válság apokaliptikus olvasatát adja: „még nem értjük pontosan, hogy csak a Nyugat, a modern Nyugat korszakának végéhez érkeztünk-e... vagy az egész emberiség kerül egy új dimenzióba, egy új térfogatba”, de később nem hagy kétséget afelől, hogy a Nyugat válságáról van szó.

2009-ben meg is mondja, hogy megbukott a Nyugaton kitalált gazdasági és politikai „mitológia” (az általa korlátozatlannak vélt piac), teljesen más gazdasági értékrendszer és működésmód alapjait kell megteremteni. A baloldal mindenütt „céltalanná és üressé vált”, a neoliberálissá lett baloldal éppen azokat az értékeket veszélyezteti, amelyeket a XX. században maga harcolt ki: „véget kell vetnünk a neoliberális pénzügyi körök által finanszírozott agresszív ideo lógiai kísérletnek”, mi több: „az egész európai civilizációt kell megújítanunk”.

Az egy évvel korábban feltett kérdésre (a Nyugat vagy az egész emberiség van-e válságban) 2010-ben már egyértelmű a válasz: „a nyugati típusú kapitalizmus” van válságban. Ez a tíz éve tartó válság „nem átmeneti pénzügyi zavar”, hanem azé a rendszeré, amelyben Európa az elmúlt száz-százötven évét élte. Európa süllyedéséből „átgondolt lépésekkel” kiutat lehet találni, például a keresztény erkölcsű, de Európához csak lazán tartozó területekkel való kiegyezés révén.

Azt is leszögezi: bármiképp megy végbe a nagy átalakulás, a nyugati világ visszakerülhet oda, ahol 150 évvel korábban tartott. A 2011-es tusnádfürdői beszédben már „a régi világ helyén épülő új világról” esik szó. Nem a kapitalizmus egyszerű megújulásáról van szó: „nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahova, hanem összeomlás következik be, és onnan indul meg egy újrakezdés”. Mivel pedig az „összeomlás” elkerülhetetlen, a Nyugattal kapcsolatos hagyományos mintakövetés is értelmét veszíti: „akiket követhetnénk, azoknak a fáklyája kialudt”.

Az új gazdasági korszak súlypontja nem Nyugat-, hanem Kelet-Közép-Európában lesz. 2012-es beszédében Orbán mindehhez hozzáteszi: a mai nyugati válság oka, hogy Európa ma is a második világháború árnyékában él, s fél azoktól az erőktől (nemzetektől), amelyek a második világháborút okozták. Az a probléma, hogy a Nyugat szerint a XX. század felelősei a kelet-közép-európai kis országok, amelyeket a Nyugat azóta is lenéz. A mai európai „felelőtlenség” fő letéteményeseként Orbán a „személytelen” brüsszeli bürokráciát nevezi meg.

De hozzáteszi: Nyugat-Európát nem szabad megtagadni, mert Magyarország a Nyugat sikerében érdekelt. Ugyanakkor „semmi értelme a Nyugatot másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszerünket kell fölépíteni”. Mint látható: 2014-ben a hangnem egyáltalán nem fokozódik, van azonban egy hangsúlyváltás. Ellentétben a korábbi beszédek külpolitika-centrikus és Nyugat-kritikus hangütésével, itt a beszéd fókusza belpolitikai.

Orbán egy második kétharmados győzelemmel a háta mögött levonja a tanulságot: ha a nemzetközi tér válsága „beigazolódott”, akkor ebből az következik, hogy az itthoni intézményes politikai életben is alapvető változásoknak kell következniük. Az „illiberális demokrácia” kinyilatkoztatása lehet fájó, de semmivel sem keményebb, mint az, hogy a Nyugat talán túl sem éli válságát.

Történelemalakítás és nemzedéki küldetéstudat

Nincs a magyar politikának még egy olyan csoportja, amelyet kezdettől olyan erős nemzedéki hevület fűt, mint a Fideszt. A „mi mások vagyunk, mint elődeink” jellemezte a párt első évtizedét (antikommunizmus), amelyet aztán a 90-es évek végén a „mi mások vagyunk, mint bárki más” alapvetése vált fel. A Fidesz és Orbán politikai működése egyre fokozottabb áhítozás a történelem formálására. Az ilyesmi nagyon ritkán adatik meg a fejlett Európában is.

Nemzedéki értelemben utoljára talán a második világháború után; gondoljunk csak Konrad Adenauer személyiségére és az általa fémjelzett Németországra. Hogy honnan ez a hegyeket mozgató politikai hevület? Bármilyen furcsa: a Kádárrendszerből. Az volt az a korszak, amelynek első szakasza (hallgassunk csak Cseh Tamást!) életre hívta az „ifjúsági problémát”; második periódusa pedig (olvassunk csak abból az időből, sőt a rendszerváltás utáni korai évekből Kéri Lászlót vagy Stumpf Istvánt!) a „feltorlódott generációk” jelenségét.

A Fidesz nemzedéke ebbe a második szakaszba hasít bele, a saját bőrén érezve a nemzedékváltás hiányát, s politikai felemelkedése szorosan összefügg a generációs helyfoglalással. Minél öregebbek, annál inkább a történelmet átszabó politikusok példája lebeg a szemük előtt. Abból indulnak ki, hogy a 2000-es évek elejére egyértelművé vált pangás a rossz politikusok által rossz eszközökkel megvalósított átmenet következménye, s a „kizökkent idő” helyrezökkentésére ők hivatottak.

A korábban még csak nemzedékileg lázadó Fideszből ekkor lesz „történelmileg” lázadó párt, amelynek vezetője nagy tettekre hivatott. Ekkor jön a „merjünk kicsik lenni” attitűdjét felváltó „merjünk nagy, akár Európával is dacoló politikusok lenni” politikája. S valóban: Orbán tekintélyét hazai és külföldi hívei előtt épp az adja, hogy ellentétben azzal a nemzetközi trenddel, mely nivellálja és bürokratákká teszi az európai politikusokat, ő „korszerűtlen” módon „nagy” politikus akar lenni.

Ha a Kádár-rendszer nem egy generációsan feltorlódott politikai szférát hagy ránk, ha a politika a Kádár-korszakban tanulható és tanult műfaj, akkor valószínűleg egészen másfajta előfeltételekkel érkezünk meg a tényleges demokráciába. Akkor a pártok nem generációs alapokon épülnek fel. Márpedig így történt: az MSZMP-ből létrejövő MSZP tömörítette magába a legidősebb közönséget, az SZDSZ és az MDF szívta fel a középgenerációkat, s végül jött a Fidesz mint a legifjabb generáció.

S nem küzd-e ma is az MSZP az elöregedéssel? S nem az okozta-e az SZDSZ vagy az MDF bukását, hogy a rendszerváltáskor életük delén lévő politikusok kiöregedtek? S nem a Fidesz volt-e az a párt, amely, ha törzsnemzedéke öregedett is, nem öregedett ki, viszont képes volt feltöltődni fiatalabb generációkkal? Ez a generációs elrendeződés egy magyar történelmi mintát is követ: a reformkorét. A Fidesz mintha 1848 „elvetélt” forradalmi nemzedéke utódának tekintené magát.

Nem tudjuk, mi lett volna, ha 26 évesen Petőfi nem hal meg, hogyan integrálódott volna ő és nemzedéke az 1860-as években meginduló kibontakozásba. Azt viszont tudjuk, hogy az 1988 után még periferikus Fidesz hogyan változott. Nem csupán integrálódott a rendszerbe, de mára alapjaiban meg is változtatta.

A geopolitika súlya a jobboldalon

Az orbánizmus gyökerét csak az tudja megragadni, aki komolyan vesz egy jelenséget: a „történelem visszatérését”. A „történelem” vége” (a la Francis Fukuyama) és a „történelem visszatér” paradigma érvényesülése között mindössze egy bő évtized telik el, s ebben az évtizedben formálódik ki a mai Fidesz. A „történelem vége” arról szólt, hogy a szovjet birodalom bukása után Európa demokráciára (mégpedig a nyugati típusú liberális demokráciára) van „ítélve”.

Ennek, ha akarnánk, se lenne alternatívája, de nem is akart ilyesmit senki. Ám Fareed Zakaria írása, a The Rise of Illiberal Democracy megindít egy a 2000-es évek elején már masszívan jelentkező hullámot, amely előrevetíti a történelem visszatérését. Ebben a hullámban már regisztrálják, hogy Kelet-Közép-Európa országainak egy része sajnos nem tekinthető nyugati értelemben véve liberális demokráciának. Ki is találnak mindenféle fogalmakat: hibrid demokráciák, autoriter demokráciák, kompetitív autoritarianizmusok stb.

E címkék mögött reális trendek rajzolódnak ki: az új demokráciák megoldatlan történelmi örökségei hirtelen előrenyomulnak. 1990 körül ez a történelmi örökség nem játszik döntő politikai szerepet, hiszen sikeres átmenetet valószínűleg csak úgy lehetett csinálni, ha „felfüggesztik” a történelmet. A válság növekedésével ezek az örökségek előbújnak, mi több, mélyrehatóan végig is szántják a politikai terepet. A hazai ellenzék ebből nem ért semmit, a jobboldal erejét pedig épp az adja, hogy „jól olvassa” ezt az örökséget.

Az örökség „olvasása” jegyében felfedezik az 1960–70-es évek nemzetközi geopolitikai hagyatékát. Ha Magyarországon jobban ismernénk a nemzetközi folyamatokat, tudnánk: mielőtt a demokratizálódásokról szóló elméletek uralkodóvá válnak Európában, a geopolitikai elméletek divatoznak. Ezek pedig azt mondják: nincsenek egyetemes, minden országra egyformán vonatkoztatható elvek és követelmények, minden országnak a saját történelmi múltjához szabottan kell fejlődnie.

Ezekben a szövegekben bizony nemigen esik szó liberális demokráciákról, sőt ha a két alkotóelem közül választani kell, akkor az elméletalkotók inkább a demokratikus elemet részesítik előnyben a liberálissal szemben. Ha valaki a neten rákeres a 60-as, 70-es években nemzetközi hírű politikatudós, Lucien Pye munkáira, igencsak meglepődik, hogyan képzeli akkor a nyugati világ a nem nyugati típusú országok politikai fejlődését.

Amikor tehát Orbán Viktor 2014-ben azt mondja: „eljöhet a mi időnk”, nem az autokratikus rendszerre való áttérést jelenti be, hanem egy korábbi geopolitikai szemlélet feltámadását. Orbán mintha azt mondaná: ahogy a 90-es évektől máig egy 25 éves egybefüggő liberális-demokratikus etap volt, elkövetkezhet egy másfajta korszak, másfajta orientációs pontokkal, akár olyanokkal, mint a 60-as években.

Ha így nézzük, akkor a beszéd egy „mozgó” geopolitikai közeget állít elénk, szemben azzal, amit szeretünk statikusnak és mozdulatlannak látni. Orbán felmelegít egy évtizedekkel ezelőtt mainstreamnek számító paradigmát, és azt szeretné újból mainstreammé tenni. Ez a paradigma az elmúlt 25 évben szunnyadt, s nem hittünk volna a feltámadásában, ám úgy látszik, a történelemnek ott is van „csele”, ahol a legkevésbé sem számítanánk rá.

Nincs vita? Van Orbán!

A legfogósabb kérdés ez: a liberális demokrácia vagy a liberális állam megszüntetésére tett-e javaslatot Orbán Viktor? Mindkettőt alátámaszthatnánk idézetekkel, de a kulcsmondat szerintem ez: „a liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel és egyáltalán a társadalom liberális megértésével szakítanunk kell”. A Fidesz politikája kezdettől fogva és következetesen akörül forog, hogy a körülöttünk lévő világot megértsék, és közérthető értelmezési keretbe rendezzék.

Ezt a törekvést – mindentől függetlenül – helyesnek gondolom, s kénytelen vagyok azt mondani: ha a magyar ellenzéknek szándékában állna értelmezni a külső környezetet, jóval előbbre tartana. Illő lenne végre észrevenni, hogy a jó belpolitikához a nemzetközi környezet értelmezésén keresztül vezet az út. Nem ártana körülnézni: a világon mindenki értelmezni próbál, ugyanis az elmúlt 25 évben orientálónak látszó kategóriák jó részben elerőtlenedtek. Ez nem jelenti azt, hogy vége a liberális demokráciának, de azt igen, hogy vége annak a korszaknak, amikor minden magától értetődött.

Semmi sem magától értetődő, jobb, ha ezt az ellenzék lassan megtanulja. Az a belpolitikai fixáltság, amelyben az ellenzék leledzik, elmegy a nemzetközi életben felvetődő ezernyi kérdés mellett. Nem orientálja a választókat, nem kelt olyan érzést, mintha a „valóság ütőerén” tartaná a kezét. A fasizmusról, diktatúráról és a vég kezdetéről való apokaliptikus háborgás programnak, de még csak figyelemfelkeltésnek is kevés. Az ellenzék továbbra is azt hiszi, hogy a történelem véget ért, holott lassacskán épp ez az anakronisztikus álláspont.

Orbán persze a maximumig feszíti a történelem visszatéréséből eredő kihívást. Például ha szakítani akar a liberális „megértéssel”, akkor másfajta megértési elveket kellene találnia. De nemigen talál. A munkaállam például nagyon nem jó elv, már csak a rossz történelmi emlékek miatt sem. De bármennyire elrajzolt is a beszédnek ez a része, s bármennyire védhetetlen üzenet az illiberális demokrácia meghirdetése, a nemzetállam szerepéről vagy a demokrácia alkotó elemeinek (liberalizmusnak és demokráciának) egymáshoz való viszonyáról nagyon is érdemes lenne eltöprengeni és vitatkozni.

Aki olvasta (hogy csak egy példát mondjak) Alain de Benoist The Current Crisis of Democracy című kardinális cikkét (az internetről letölthető franciául vagy angolul), az tudja: a demokrácia felől is lehet roppant igényesen és elméletileg koherensen érvelni a liberális demokráciával szemben. Aki így érvel, nem diktatúrát akar. Ez csak a beteges magyar közéletben tűnik „evidenciának”. Benoist-nál például semmi ilyesmiről nincs szó.

Ő egyszerűen rámutat arra, hogyan nyomták le a 80-as évek közepétől a liberális érvek a demokratikus érveket, s hogyan jött létre a máig megbonthatatlannak tűnő liberális fölény. Fölöttébb érdekes cikk, amelyet persze itthon szinte senki nem ismer. Mint ahogy mást sem. Mondjuk Mark Lilla nemrégiben megjelent kiváló esszéjét: The Truth About Our Libertarian Age. Why the dogma of democracy doesn’t always make the world better (ez is könnyen hozzáférhető pedig). És a sort végeláthatatlanul folytathatnám.

A minden lényeges kérdésben elmaradó vitát nálunk magánakciók, akár miniszterelnöki rétori produkciók helyettesítik. Elég sajátos és szomorú, hogy egy ország miniszterelnöke kezdeményez demokráciavitát. Ellenfelei persze ezerrel támadják, de eszükbe sem jut: ha netán korábban maguk serkentettek volna ilyen, Nyugat-Európában természetes vitákat, Orbán mondanivalója ebben a formájában okafogyottá válik. Ám ilyen vitát soha senki nem kezdeményezett korábban. Ezt szinte nagyobb bajnak érzem, mint azt, hogy miféle diagnózisát adta korunknak a miniszterelnök.

Ha nincs vita, az egyébként is küldetéses kormányfő erre a területre is kiterjeszti küldetését, és ezt is ő fogja dominálni. Szerencsésebb lenne nem utólag ágálni megnyilatkozásai ellen, hanem vérmes nyugatosként késhegyre menő vitákat folytatni a liberális demokrácia megújuló- és teljesítőképességéről. Reggeltől estig. Nem pedig hallgatni, s attól félni, hogy a liberális demokrácia bárminő kritikája egyben annak tagadása is. Mert ez így teljesen kontraproduktív, és túl sok kreativitás nincs benne. Ezt is végig kellene gondolniuk mindazoknak, akik az orbáni diktatúrától rettegnek.