– Egyszerű ember vagyok, a nevem nem számít – mondja az arab nyelvtudása miatt nagy becsben tartott férfi, aki amellett, hogy igen jó szervező,
azzal segít a legtöbbet, hogy meghallgatja a menekülteket.
– A dédmamám zsidó volt, az apám egyiptomi, a családom jelenleg is Kairóban él. De itt nőttem föl Magyarországon, iskolába Érden jártam. Harmincegy éves vagyok, az eredeti szakmám arculattervező. De abból élek, hogy régi porcelánokat és bútorokat közvetítek külföldieknek.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Ha úgy tetszik, régiségkereskedő volnék tehát. Hagyatékokat vásárolok fel, és eladom külföldre. Beszélek arabul és héberül, itt a Keletiben most az arabra nagyobb szükség van. Nemrég jöttem haza Egyiptomból, hatan vagyunk testvérek, szanaszét élünk a világban. Ott voltam a Tahrir téren is, amikor a forradalom volt. Szendvicseket osztottam, a családom is kivette a részét a jótékonykodásból. Itt, a Keletiben is saját pénzből kezdtünk a legelején főzni.
Három hónapja érkezett vissza, azonnal a Keletiben termett, derűsen emlékszik rá, hogy az első héten hatvan menekültet láttak el.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Mi volt ez a későbbi négyezerhez képest?!
Mindenkinek hagyják elmesélni a saját történetét, ez az önkénteslét egyik legfontosabb szabálya.
A kormány számokkal bánik, ők emberekkel, akiknek van nevük, testvérük, rokonuk, elhalt vagy megölt barátjuk. – Emberekként bánunk velük, és ezt meghálálják. A Baba név, amelyet a dédanyámtól kaptam ajándékba, arabul apát, gondoskodó szülőt jelent. Ennek próbálok megfelelni, és nem esik nehezemre. Arra, hogy milyen hitű ember vagyok, könnyen tudok válaszolni. Én a szeretetben hiszek. Akik ránk bízzák az adományaikat – hálózsákot, sátrat, cipőt, ennivalót, gyógyszert –, bíznak bennünk, azért adják, hogy juttassuk el a rászorulóknak.
Baba számára az a legdrámaibb élmény, hogy
a menekültek elfogadták a sorsukat, és teljesen hétköznapi módon beszélnek az őket ért legnagyobb borzalmakról is.
Találkozott olyan nagy tudású emberekkel is, akik rendesen dolgoztak és sikeresek voltak Damaszkuszban, aztán megaláztatások sora érte őket, és a végén egy üveg vízért kell sorakozniuk Budapesten.
– Nehéz ezt feldolgozni – mondja Baba, és hozzáteszi, ha a menekültek méltósággal viszik a vállukon a terhet, miért gondolják egyesek, hogy ismeretlenül rájuk kell rontani csak azért, mert itt vannak, és élni akarnak. – Volt otthon egy életük, most semmijük sincs. Az őket gyűlölők szemében mégis ez a fő bűnük. Nekem az a felelősségem, hogy ne akadályozzam őket, és segítsek abban, hogy eljuthassanak oda, ahol jobb életet remélnek. Az is célom, hogy megnyugtassam őket, nincsenek egyedül, számíthatnak ránk.
Magyarország nagyon jó ország, tele van jólelkű emberekkel. Az sem baj, hogy a civilek látják el az állam feladatát.
Amíg a polgárok látják el az állam feladatát, addig az állam is működik. Nemcsak ételt, ruhát adunk nekik, hanem reményt is arra, hogy rendbe tudják tenni az életüket valahol máshol. Mi ismerjük őket, az állam nem, ez nagy különbség, előttünk nem az alaktalan menekülttömeg jelenik meg, hanem konkrétan a bajba jutott család.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Baba arra számít, hogy még sokáig kint kell lennie a Keletinél. Újabban már családjuktól elszakított gyerekek megkeresését is vállalták. – Meglettek hál’ istennek, mondja Baba nagyot sóhajtva, és hozzáteszi, a legfőbb akadály az állami bürokrácia.
– Felületi kezelés, amit csinálunk,
bár ez most nagyon fontos – jegyzi meg, és a Röszkére szállítandó, főtt étellel teli badellákat rendezgeti.
– Bírjuk lélekben is, a három hónap alatt megedződtünk. Jönni fognak, egyre többen lesznek. Ne kergessünk illúziókat.
