A szakember szerint a bontás az utolsó, ami szóba jöhet egy épület esetében. A magukra adó országok nem az épületek megsemmisítését keresik, hanem új funkciókat próbálnak találni a házaknak. Erre hazai jó példák a panellakások. Több mint félmillió ilyen otthon épült, ezekben a legalább hetven évre tervezett lakásokban jelenleg 2,2 millió ember él.
A panelek elbontása helyett komfort- és értéknövelő megoldásokat keresnek. Ilyen a nyílászárók cseréje, a víz- és a gázrendszer megújítása, a külső hőszigetelés. Nem mellesleg nem is vagyunk felkészülve a panelházak elbontására.
Hogy mennyire nem, azt két eset bizonyítja. 2012 márciusában az egykori Volga Szálló bontásáról olyan hír érkezett, hogy egy munkagép majdnem magára döntötte az egyik falat. A rendszerváltás óta Hotel Ibisként működő szálloda 2011 októberében zárt be, a bontása 2012 elején kezdődött és az év márciusában befejeződött.
A Volga Szálló eltakarításánál érthetők a szokatlan megoldások, hiszen ekkora panelépületet korábban még nem bontottak idehaza. Mindenesetre, amikor egy minirakodó szedi szét maga alatt a födémet, az legalább olyan fura, mint amikor egy munkagép borít majdnem magára vagy nyolc szintet – volt olvasható az Urbanista.blog.hu-n.
Nem kizárt, hogy az összedőléshez az utolsó lökést éppen a bontógép okozta többletterhelés adta
Ennél nagyobb gond támadt az egykori ipari minisztérium idén tavasszal elkezdett bontásakor. Május 11-én kritikus repedést találtak egy vasbeton tartóelemen, ezért kellett hirtelen lebontani a Margit körúti volt minisztériumi épület egy részét. Attól tartottak ugyanis, hogy a repedés miatt esetleg ellenőrizhetetlen folyamatok indulnak el.
A vezető gyorsan döntött: azonnali beavatkozással beomlasztották az épületrészt, hogy megelőzzék az esetleges spontán összedőlést. Az utólagos vizsgálatok során a szakértők több hibát is találtak, amik végül az omláshoz vezethettek.
Az igazságügyi műszaki szakértő részvételével végzett vizsgálat megállapította, hogy a kivitelezés során eltértek a bontási terv szerinti sorrendtől, és a födémek túlterhelés elleni védelme sem volt megfelelő. Mindez egy tartógerenda átrepedéséhez, majd megrogyásához vezetett. Az így kialakult veszélyhelyzetben a bontógép azon kezdett dolgozni, hogy az omlás kontrollált körülmények között történjen.
Végül a beavatkozás közben az épületrész összeroskadt. A szakértői csoport szerint nem kizárt, hogy az összedőléshez az utolsó lökést éppen a bontógép okozta többletterhelés adta.
A múlt század harmincas éveiben számos épületet (Fiumei úti OTI-torony) úgynevezett bauxitbetonból építettek. A bauxitbeton kötőanyagát, az alumíniumcementet a negyvenes évek végéig használták Magyarországon, mivel alkalmazása meggyorsította és gazdaságossá tette a munkát (a hagyományos portlandcementtel készítettel ellentétben egy-két nap alatt megszilárdult). A háború alatt védműveket, bunkereket építettek belőle, később pedig sűrűn használták a háborús károk helyreállítására.
Az építkezésnél használt kloridtartalmú paszta időközben „megette” az épület vasbeton födémének feszített vasalását
Az 1960-as évek végére egyértelművé vált, hogy a megszilárdulás után sajátos kémiai reakciók indulnak meg a bauxitbeton anyagában, és ezek szilárdságcsökkenéshez vezetnek. Mégsem kell ezeket elbontani, mert a tervezők általában olyan nagy biztonsági ráhagyással dolgoztak, hogy szinte kizárt ezen épületek összeomlása – időszakos szilárdságellenőrzés mellett az épületek tovább használhatók. De olykor mégis bontani kell.
|
A robbantás szóba se jöhet.
Varga György / MTI |
Ilyen a pécsi toronyház, amelyről már 1989-ben alapos szakértői anyagot publikált a Műegyetem. Bódi István szerint az építkezésnél használt kloridtartalmú paszta időközben „megette” az épület vasbeton födémének feszített vasalását, ami miatt jelentősen csökkent az épület teherbírása. Már akkor az épület részleges visszabontása mellett érveltek, de ennek a lépésnek csak akkor lett volna értelme, ha hosszú távú megoldást találnak a magasház üzemeltetésére. Ilyet nem találtak.
A műegyetemi docens szerint bontani akkor kell, ha azt műszaki szempontok – például életveszélyessé válik az épület – hangsúlyosan indokolják.
Akkor is ez a lépés jöhet szóba, ha a telek sokkal értékesebb, mint a rajta álló épület. Ilyen fordult elő az amerikai nagyvárosokban, ahol további beépíthető belvárosi telkek hiányában a felhőkarcolók építésében találták meg a megoldást. És akkor is a bontás a megoldás, ha egy épület tartószerkezete „csupán” veszélyes állapotú, de nincs, aki üzemeltesse, és emiatt rohamosan romlik az állaga.
Az épület eltakarításának egyik módja a robbantás, ám ezzel csak akkor élnek, ha nincs a közelben másik épület. Nálunk a robbantás azért is ritka, mert nincs erre kiképzett szakember. Mondjuk, a bontásban sincs nagy gyakorlatunk, ahogy a korábban említett két példa is mutatja.
Bódi István szerint éppen ezért minden szempontra kiterjedő, részletes bontási technológia kell – mit, mikor, milyen sorrendben bontanak le –, és még így is érheti meglepetés a kivitelezőket. A legrosszabb, ami bekövetkezhet, hogy bontás közben omlik össze az épület. Alaptétel a bontásnál, hogy addig senki sem mehet haza, amíg „megbolygatott” tartószerkezeti elem van a területen – azt vagy ki kell szedni, vagy ki kell támasztani.
Bódi István szerint az előre gyártott épületek bontása általában bonyolultabb, mint a monolit vasbeton épületek eltüntetése.
Rendben van, bontunk. De mi lesz a bontási hulladékkal? A pécsi magasházból mintegy 1200 vagonnyi törmelék kerül ki. A beton egy részét őrleményként újra fel lehet használni, a fémelemeket is elvileg ki lehet szedni, de nagy valószínűséggel az épület maradványainak zöme lerakóba kerül.
A műegyetemi szakember szerint egy épület elbontása drasztikus beavatkozás a város életébe. Bontás helyett inkább értelmes funkciót kell találni a meglévő épületeknek. Ha nem tudjuk problémamentesen elbontani a volt ipari minisztérium épületét és a pécsi magasházat, az a szakember szerint azt jelenti, hogy még nem készültünk fel erre a műszaki feladatra.
