galéria megtekintése

Újrakezdés Berlinben négy diploma után

Az írás a Népszabadság
2013. 06. 19. számában
jelent meg.

Sándor Tünde
Népszabadság

Két doboz könyv meg egy bőrönd ruha – csak a legszükségesebb holmikat pakolta az öreg autóba. Lelakatolta a házat és meg sem állt Berlinig. A hosszú útra még elkísérte újdonsült egyetemista fia, de aztán magára maradt. Mátyás Angliába röpült, ő pedig újra iskolapadba ült. Orbán Ágnes négy diplomával és egy cukrászoklevéllel a zsebében, csaknem ötvenévesen, reménytelen egzisztenciájú kelet-európaiként érkezett meg a német fővárosba tavaly szeptemberben.

Orbán Ágnes FOTÓ: MEGGYESI BÁLINT
FOTÓ: Meggyesi Bálin

Ágnes másfél éve lett munkanélküli, akkor söpörte ki alóla a gazdasági válság azt a szaklapot, amelyet évekig vezetett. Túlkoros és túlképzett – válaszolta egy karrier-tanácsadó az életrajzára, amihez barátilag még hozzáfűzte: papírforma szerint nincs sok esélye, hogy állást találjon. Se tanítóként, bő két évtizeddel a diplomája megszerzése után. Se népművelőként, hiszen ilyen munkakör már régen nincs. A kultúrantropológusi oklevele sem váltható forintra, a média sem felvevőpiac most, hiába végezte el az ELTE médiaszakát, és dolgozott csaknem két évtizedet rádiósként, újságíróként, szerkesztőként. Azt sem tagadja, nem is nagyon keresett állást.

 

Miután megtapasztalta, hogy Magyarországon valóban vagy túlképzettnek, vagy öregnek tartják, eldöntötte, külföldön próbál szerencsét. Mint annyian mások. Csakhogy nem vághatott neki azonnal az útnak, mert Mátyásnak még egy éve volt az érettségi megszerzéséig. Az utolsó tanévet mindenképpen itthon kellett tölteniük, még akkor is, ha emiatt felélték a tartalékait, ami amúgy sem volt túl sok, mivel fiát kezdettől egyedül nevelte. Ugyan a gyerek apja is segített, de a költségek java rá, az anyára hárult, és az nem volt kevés, ő ugyanis szó szerint mindent meg akart adni a gyerekének. Talán egy kicsit túl is kompenzált – vallja be utólag. Mindenre megtanította, vagy megtaníttatta Mátyást, amiről úgy vélte, az életben szüksége lehet rá. Mindenekelőtt az önállóságra, idegen nyelvekre, hogy bárhol a világban megállja a helyét. Tizenhat éves korában egy évre Berlinbe küldte nyelvet tanulni.

A fiú albérletben lakott, biciklivel közlekedett, diákmunkát vállalt és egy felsőfokú nyelvvizsgával jött haza, hogy rögtön elmenjen Izraelbe, egy pár hetes nemzetközi táborba. Szerencsére csak a repülőjegyet kellett kifizetni, a részvételre pályázott, az ösztöndíjat elnyerte. A tehetséges fiatalember jelenleg a yorki egyetemen tanul filozófiát és matematikát. – Berlinben, a gyereklátogatások alatt szerettem bele a gondolatba, hogy érettségi után költözzünk ki, ő járjon valamelyik berlini egyetemre, én meg csinálok valamit – meséli Ágnes. Akkor még volt egy olyan nem normális elképzelésem, hogy cukrásznak tanulok és nyitok egy kis cukrászboltot. Aztán a fiam Angliát választotta, én meg csak azért is kijöttem – akkor már nagyon kevés pénzzel. Egy olyan nyelviskolában kezdtem el a német nyelvet tanulni, amit a most 85 éves Vera Friedländer germanisztikaprofesszor alapított a berlini fal leomlása után. A németet mint idegen nyelvet tanítják, úgy, hogy az első pillanattól kezdve csak németül beszélünk. Vera az alapításkor már nem volt fiatal, ráadásul író lett három gyerek fölnevelése után.

Jó példa arra, hogy bárhány évesen lehet újba fogni, ez nem életkor kérdése. Fél évig csak németet tanult. Közben egy hónapra belekóstolt a cukrászkodásba is, de rá kellett jönnie: a sütemények, amiket készít, mindig nagyon finomak, de ritkán nagyon szépek. Ami egy cukrászdában nem éppen előnyös. Így a cukrászat megmaradt szép hobbinak, viszont mindenképpen munkát kellett találnia. Azt tette, amit itthon: elküldte néhány helyre az önéletrajzát. Legnagyobb meglepetésére azonnal több választ is kapott. Az egyik – heti tizenkét órás – állása egy óvodában lett, ahol a vezetőnő beleszeretett az életrevaló kelet-európai asszonyba, aki szerinte tökéletes óvónő lenne. Néhány hétig az egyik beteg munkatársnőt helyettesítette, majd elköszönt, jó emlékekkel. Időközben ugyanis rátalált az ideális munkára.

Egyelőre csak részmunkaidőben dolgozhat, de a keresetéből már ki tudja fizetni az albérletét, és ennivalóra is futja. Ez nem kevés, hiszen voltak olyan hetei a télen, amikor szó szerint kenyéren és vízen élt. Mégsem érdekelte, csak arra gondolt: végre valami olyat csinálhat, ami igazán érdekli. Migránsokkal dolgozhat, erre vágyott, megérteni, hogyan változnak, miért tud egyikük integrálódni, másikuk asszimilálódni, és miért nem képes némelyikük egyikre sem. Az iskolában van egy speciális osztály, ahol kifejezetten a németet mint idegen nyelvet tanítják a 13–17 éves lengyel, albán, azerbajdzsáni, bolgár, román-roma, egyiptomi kamaszoknak, akik mindegyike problémás családi háttérrel küzd. Úgy találták, hogy Ágnes közép-kelet-európai származása és tapasztalatai segíthetnek ezeknek a gyerekeknek az integrációjában.

FOTÓK: MEGGYESI BÁLIN
FOTÓ: MEGGYESI BÁLINT

Hányta-vetette őket az élet, sokan éltek évekig távol a szüleiktől, akik már Németországban próbáltak szerencsét, de a gyerekeket otthon hagyták nagyszülőkre, felnőtt testvérekre. Velük foglalkozik egyénileg: játszanak, beszélgetnek, tanulnak és közben előjönnek a problémáik, amit magukkal hoztak. Például a drogterjesztő barát, aki a börtönben öngyilkos lett. A mostohaapa, aki úgy megverte a gyerek éppen terhes anyját, hogy elvetélt. Az erőszak Baku utcáin, az exiskola, ahol a tanárok verték a gyerekeket. Egy román fiú például, aki mindenre csak azt mondta, hogy nem akarja, nem érdekli, 13 évesen úgy „rákattant” az igazából kisgyerekeknek való Ki nevet a végén? játékra, hogy mióta ezt bevették az eszköztárba, sokkal könnyebb vele kommunikálni, hajlandó tanulni és feladatokat megoldani.

Két fiú, akik csak marták és bántották egymást, teljes lelkesedéssel malmoztak vita nélkül, együtt. Ezek a gyerekek valójában nem voltak gyerekek, sokuk életéből kimaradt a játék, a jó szó, ezt kell és lehet bepótolni. Ágnes az osztály tanítónőjével kidolgozott egy kommunikációs és kooperációs tréninget. Az első rémesen sikerült, a gyerekek képtelenek voltak együttműködni, odafigyelni egymásra. A második már sokkal jobban ment, most pedig már várják és élvezik. Ágnes most hol válságmenedzser, hol tréner, hol pótszülő, hol lelki szemetesláda. De végre újra azt érzi, hogy a munkájának értelme van. Pályakezdőként, az 1990-es években még Magyarországon is ebben hitt.

– Azt mondták az egyetemen a tanáraink, hogy mi leszünk az a generáció, amelyik már igazi tudással rendelkezik és óriási igény lesz erre. Hát, nem lett. Pedig én mindent megtettem, hogy a lehető legtöbb információt a fejembe gyömöszöljem.

Több helyre is hívták szerkesztőnek, kisebb lapokhoz főszerkesztőnek, de az évek alatt elkopott a kezdeti lelkesedése. Egyre inkább úgy érezte, csak azért dolgozik, hogy befizesse a csekkeket, és hiába tanult sokfélét, nem sokat ér vele. Visszajelzéseket nem kapott, se jót, se rosszat, rutinfeladatokkal kellett megküzdenie mindennap. Bár nem érezte jól magát a bőrében, a biztosat nem merte feladni, hiszen egy kamaszgyerekről kellett gondoskodnia. Ebben az állapotban érte a lap megszűnése, amit úgy élt meg, azért rúgta fenékbe az élet, mert ő nem lett volna elég bátor a váltáshoz.

Bár korábban, ha a fejébe vett valamit, véghez is vitte. Az egyik diplomáját folyószámlahitelből, gyesen lévő kismamaként szerezte. Folyton a saját útját kereste, és tett is érte, hogy azon járhasson. Ez az út most elvezetett Magyarországról – ahol az a benyomása, hogy az utóbbi években a tehetségnél fontosabbá vált a párthűség. Most jól érzi magát, mert kíváncsisága, különvéleménye és szókimondása miatt végre nem kilóg a sorból. Éppen ellenkezőleg, fontos része egy jól működő rendszernek. Berlinben kitágult számára a világ. Újdonsült baráti körében japán festőművész, venezuelai filmmenedzser, kolumbiai iparművész, szlovén újságíró és lengyel gyári munkás megfér egy asztalnál.

Névjegy

Orbán Ágnes 1963-ban született. Diplomái szerint tanító, népművelő, médiaszakértő és kultúrantropológus, legfrissebb papírja egy cukrász szakmunkás oklevél. Jelenleg Berlin Neukölln kerületében, a Schule an der Windmühle iskolában foglalkozik migráns gyerekekkel. Első regényéhez keres kiadót. Egy 20 éves egyetemista fia van.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.