„Mikor reggel kimentem az uccára, mindenütt csak őszirózsákat láttam. Forradalmat azonban sehol. Se torlaszokat, se uccai harcokat, se vérfoltokat a kövezeten. Már pedig vérontás nélkül még csak egy államcsínyt se lehet megcsinálni, annál kevésbé forradalmat. Mindenütt csak színes asztervirágokat láttam, amelyet a nők keblükön hordtak, a férfiak pedig gomblyukaikban. Láttam azt is, hogy az arcok pirosabbak, a szemek fényesebbek és az emberek melegebben szorítják meg egymás kezeit.”
Másnap, 1918. november elsején aztán a saját, valamint Jászi Oszkár pártját és a szociáldemokratákat a Nemzeti Tanácsban egyesítő Károlyi Mihály alakíthatott kormányt. Hock János pedig átvette a helyét a tanács élén: így neki jutott a feladat, hogy november 16-án a Parlament előtt megtartott népgyűlésen, százezres tömeg előtt kikiáltsa a népköztársaságot. Némafilmek őrzik az esemény emlékét. A képkockákon magas, egyenes tartású férfi, baljában tartja a kalapját, és egy papírról olvas föl valamit.
Láthatóan kiabál, gesztusai szélesek. A nép ünnepli, és amikor hátrább lép, látni, hogy sörtehaja már erősen őszül. Ötvenkilenc éves volt akkor Hock János, akiről úgy tudja dr. Szalai György, Kőbánya monográfusa, hogy a devecseri jegyző fiaként valójában holland nemesi ősökkel bírt: dédapja még Freiherr Hakk volt. Bár kezdetben a jogi pályára készült, érettségi után mégis a teológia mellett döntött, végzést követően pedig Zalában kezdett el szolgálni.
Mindössze huszonnyolc évesen választották először országgyűlési képviselővé, mégpedig szabadelvű programmal. Bár a következő három évtizedben számos választókörzetet és pártot megjárt – Mezőkövesden nemzeti, Kőbányán szabadelvű, Kecskeméten függetlenségi ’48-as színekben nyert mandátumot –, mindvégig kitartott radikális elvei mellett. Szociális elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, mint hogy 1890 és 1894 között még a szabadkőműves-mozgalomba is belekóstolt: Balogh Károly álnéven lett tagja a Demokratia páholynak.
A kenyerét egyébként újságíróként kereste. Bár mint a legtöbben, először ő is verseket írt, a nyolcvanas években már Dereskei néven cikkeket is jegyzett a pesti lapokban. Attól kezdve pedig, hogy bekerült az Országgyűlésbe, állandó szerzője lett olyan orgánumoknak, mint a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló, a Hazánk vagy a Nemzeti Újság. Talán ennek tudható be, hogy paptól szokatlan, a skriblervilágban viszont mindennaposnak számító lehetett az életvitele is: legalábbis kimondott nyughatatlanságra utal az a tény, hogy képviselővé választása és kőbányai plébánossá történt kinevezése között nincs két olyan év, amelyben ugyanazon a címen találták volna őt meg a pesti címtárak összeállítói. Lakott a Múzeum körúton, három különböző házban a József körúton, számos helyen a Józsefvárosban, de még Óbudán is.
Alighanem még mész- és malterillat lengte be a kőbányai Szent László-templomot, amikor Hock János 1899-ben kézhez vehette a plébánosi kinevezését. Bár a főváros X. kerületét túlnyomórészt katolikus polgárok népesítették be – 87 százalék volt az arányuk –, a városrész csak 1881-ben kapott önálló plébániát. A hívek ekkortól a régi kápolnához tapasztott, fából ácsolt hodályban imádkoztak egészen addig, amíg kérésük végre meghallgatásra talált, és a főváros fölépítette a hatalmas, új templomot. Lechner Ödön remekműve 1897-re készült el.
Ma már nehéz volna kideríteni, mi késztette a rajongással övezett plébánost, hogy az 1905-ös választáson ne újra Kőbányán, hanem az egyik kecskeméti választókörzetben próbáljon meg mandátumot szerezni. Mindenesetre így történt, és 1910-ben már az újraválasztásáért küzdött. A családi legendárium szerint ez volt az a pillanat, amikor ükapám összeismerkedett az aranyszájú pappal; nagymamám szerint Hock János támogatásért kereste meg őt, aki „negyven éven át törvényhatósági bizottsági tag, valamint igen ismert és népszerű ember volt, lévén nagyon jófejű, ’48-as érzelmű és vagyonos is”. Ükapám természetesen pártolta a ’48-as színekben induló jelöltet, cserébe viszont azt kérte, hogy vejét, aki akkor Magyarfenesen szolgált kántortanítóként, vegye magához Kőbányára.
Bár a plébánosnak kinevezési joga nem volt, annyit megtehetett, hogy dédapámat is meghívta a pályázatra, ahol orgonálni és énekelni kellett, hogy aztán a hívek eldönthessék, kit választanak. Nagymamám – bár ő maga csak egy évvel később született meg – mindig úgy mesélte, hogy dédapám éneke után fel is függesztették a versengést, és a világi elnök azonnal bejelentette, ez a jelölt az ő emberük. Bár Hock János két évvel később a Józsefvárosba került plébánosnak, Kőbányán töretlen maradt a nimbusza.
|
| 1905-ben a kőbányaiak aranyszájú papja látogatást tesz a Nellay-tanyán |
Tömegeket a templomba vonzó prédikációit, Pázmányéhoz hasonlítható ékesszólását évtizedeken át emlegették, ahogy azt is, hogy a szegedi gyors kizárólag azért állt meg még a két világháború között is Kőbánya alsón, mert a plébános kecskeméti képviselőségét anno a maga eszközeivel a MÁV vezetősége is segíteni óhajtotta. Hogy tényleg így volt-e, azt ma már nehéz volna eldönteni, de tény, hogy nagymamámék még akkor is Kőbánya alsón szálltak föl a gyorsvonatra, amikor Hock János már réges-régen emigrációban élt.
A Börtönvirágokban azt lehet olvasni, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján, amikor „az uccában vörös zászló alatt ordítozott a láncait letépő őrültség”, elhagyta a józsefvárosi plébániát. Igaz, őt, a keresztényszociális nézeteiről ismert „vörös papot”, az általános választójog elkötelezett hívét, aki szerint a munkahiány minden bajok okozója, bizonyára az új rend is tárt karokkal fogadta volna hívei sorában. De Hock azon nyomban verőcei házába távozott. „Tőlük soha semmit el nem fogadtam. Értsük meg jól! A kiutalt fizetésemet se, amelyet a Hírlapírók Szakszervezete részemre is megállapított” – írta sok évvel később.
Verőcéről Pozsonyba vitt az útja, ahol – elvégre mégiscsak egy ellenséges állam vezető közjogi méltósága volt korábban – rövid időre letartóztatták, majd Bécsbe ment, onnan pedig prímási utasításra Amerikába, hogy a magyar közösség papja legyen. Ezután még vagy tíz éven át bolyongott a világban – bejárta Európát, de meglátogatta Egyiptomot is –, mire végül legyőzte a honvágy és a betegség.
1933-ban tért haza, gyomordaganattal, érelmeszesedéssel, magas vérnyomástól szenvedve. Hamarosan bíróság elé állították. A korabeli sajtótudósítások meglehetős részletességgel írják le a pert, ahol Hock Jánosnak négyrendbeli, „a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló bűntett” miatt kellett felelnie Töreky Géza ítélőtanácsa előtt. A négy tett, amellyel megvalósította a hazaárulás és a kormányzósértés bűncselekményét, négy cikk volt, amelyek 1922-ben jelentek meg a Bécsi Magyar Újságban. Az elsőt Károlyi Mihállyal és Jászi Oszkárral együtt írta alá a Nemzeti Tanács egykori elnöke, a másik hármat – időközben eltávolodván Károlyitól – már egyedül jegyezte.
Az újságírók pedig nemcsak arról számoltak be, hogy Hock bottal, nehézkesen járt, fekete keretes pápaszemet hordott, és mentacukrot, valamint cukrozott narancsot majszolt a perbeszédet hallgatva, hanem arról is, hogy kitartóan állította: hazafiságból és hazaszeretetből igyekezett felhívni a külföld figyelmét arra, hogy Magyarországon sérülnek a polgári szabadság intézményei. A bíró azonban többször is erélyesen rendre utasította.
„Hazafias ember nem megy ki a piacra lepiszkolni a hazáját” – mondta például, más alkalommal meg így csattant fel: „Nem ér fel a kormányzó tekintélyéhez az ön piszkálódó cikke. Sokkal magasabban áll az ő személye!” Nagy Vince, a Károlyi-kormány egykori belügyminisztere védte Hock Jánost a perben, sőt később könyvet is kiadott az ottani eseményekről. A vádpontok súlyához képest szimbolikusnak mondható a büntetés, amellyel végül a papot sújtották. A másfél év letöltésétől azonban annak ellenére nem voltak hajlandóak eltekinteni a fellebbviteli fórumok, hogy jeles közéleti személyiségek két kegyelmi kérvényt is megfogalmaztak az egykori elnök érdekében. A másodikat húszezer kőbányai támogatta az aláírásával.
„Börtönbüntetésem megkezdése október 31-én vált esedékessé. Barátaim még egy mentőkísérletet akartak tenni. Koromra és betegségemre való tekintettel féltettek a börtön fegyelmétől. A hiányos élelmezéstől és a téli fűtetlen cellától. Ajánlták, kérjek halasztást. Azzal érveltek, hogy az ilyen politikai természetű vétségek lassankint elvesztik a virulenciájukat” – írta később, hozzátéve, hogy ő azonban már nem akart tovább menekülni. Bevonult tehát abba a börtönbe, amelynek egy emberöltővel korábban még a plébánosa volt. Hock János nyolc hónapot ült le a büntetéséből.
A telet, amelynek hidegétől rettegett, a börtönkórház magánzárkájában töltötte. Havonta egyszer fogadhatott látogatót, de részt vehetett a miséken, és egyedül áldozhatott. Idővel visszakapta írószerszámait, és azt is megengedték neki, hogy nehézkes járására való tekintettel a fiatal elítéltek udvarán sétáljon. 1935 júniusában engedték szabadon. Abban a tizenöt hónapban, ami még hátravolt neki, egy ízben újra ellátogatott Kőbányára, ahol fölkereste a dédszüleimet is. Hogy Kecskeméten is járt-e, azt nem tudom – de a gyorsvonat még akkor is megállt Kőbánya alsón.
1918. november 16., Hock János és Károlyi Mihály a népköztársaság kikiáltásakor
