Megint megnéztem Az elnök embereit. Akkor lesz igazán izgalmas a helyzet, amikor a kormány képviselői megpróbálják megfélemlíteni Carl Bersteint (Dustin Hoffman) meg Bob Woodwardot (Robert Redford) és leállíttatni a Watergate-ügyön dolgozó két riportert. „Végül is csak a szólásszabadság, a sajtószabadság forog kockán – mondja ekkor Ben Bradlee (Jason Robards), a Washington Post szerkesztője. – Meg hazánk jövője.” Nem kellett hozzá sok ösztönzés, de ezen a ponton végképp elhatároztam, nem vagyok hajlandó drogtesztnek alávetni magam. Annak ellenére sem, hogy életemben nem drogoztam, nem vettem számba cigarettát, és sosem kerültem ital hatására olyan állapotba, hogy színész barátommal nőalázó nótát énekeljek a fehérvári huszárokról. Nem tesztelek, mert dühös lettem, amikor azt mondta az újságírók kötelező tesztjét ellenző jóindulatú kereszténydemokrata: „Nehéz feltételezni, hogy egy komoly véleményformáló saját hitelessége érdekében ne vállalná fel önként a tesztet”.
Mi van? Nem az írásaim tartalma, hanem a vizeletem tesz hitelessé?! Sosem tanulnak semmit ezek a magasra jutott emberek?
Hát nem, hadd higgyék, hogy a kábulat beszél belőlem. Ahogy nyilván csak a szerek hatása alatt írhatta a leghíresebb magyar hírlapíró a leghíresebb magyar cikket, amelyért a nagyváradi püspök három napra lecsukatta őt. Ez a Wolafka egyedül emiatt maradt emlékezetes. A híres kanonoksoron nem rá, hanem a bezáratott firkászra emlékeztet a falon a tábla: Ady Endre Sajtókollégium.
