Bármilyen furcsán hangzik is, abban a korban a déliek képviselték a liberális álláspontot. Ugyanis a déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövetségi kormány ne avatkozzon be azokba a kérdésekbe, amelyeket az alkotmány nem utalt a szövetségi kormány hatáskörébe. A déliek úgy vélték, hogy Észak megsérti a tagállamok és a nép szuverenitását, és ezért nekik küzdeniük kell Washington „zsarnoksága” ellen – ahogyan őseik tették az angol polgárháborúban, a XVII. század közepén (1640–1648), vagy apáik, nagyapáik az amerikai forradalomban (1776–1783). Bizony, az angolszász alkotmányos gondolkodásból logikusan következett, hogy a központi hatalom és a tagállamok közötti hatalommegosztás rendjének megsértése fegyveres konfliktusba fordul. Nem mellesleg, ma a Tea Party mozgalom – amelyik nem szélsőjobboldali, hanem echte libertariánus – ugyanarra hivatkozik, mint az egykori Dél lakosai: ha a szövetségi kormány olyan jogköröket von magához, amelyek az alkotmány szerint a tagállamokat és a népet illetik, akkor a népnek joga van az ellenálláshoz. (Ahogyan a X. alkotmánykiegészítés írja: „Az alkotmány által az Egyesült Államokra át nem ruházott, de az egyes államoknak meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik.”)
A polgárháború pontot tett arra a vitára, hogy az Egyesült Államok egy szövetségi állam-e, vagy pedig önálló államok felbontható konföderációja. Az „emberséges, jó” Észak és a „gonosz rabszolgatartó” Dél ellentéte gyermeteg elgondolás. Más kérdés, hogy az olyan filmalkotások, mint az Egy nemzet születése (1915) vagy az Elfújta a szél (1939) szintén gyermeteg alkotások, csak éppen a Dél igazságát zengedezik: megfordítják az előítéleteket az északiak, a gyűlölt „jenkik” irányába, és ha nem mentegetik is, de legalábbis szükségszerűnek állítják be a Ku-Klux-Klan tevékenységét. Most akkor – követve a konföderációs zászlót eltüntetni akarók gondolatmenetét – mit csináljunk ezekkel a filmekkel?
A déli rabszolgatartó nagybirtokosok között nem kevés liberális, humánus férfiú volt. Hogy csak kettőt mondjunk: George Washington és Thomas Jefferson is a Dél neveltje volt. A konföderációs csapatok főparancsnoka, Robert Edward Lee úgy harcolt a Délért, hogy közben az unióból való kilépést helytelenítette, a rabszolgaságot pedig morális betegségnek tartotta. Jellemző, hogy Abraham Lincoln először Leenek ajánlotta fel az északi sereg fővezérségét. Lee csak akkor állt a Dél mellé, amikor szülőhazája, Virginia elköteleződött a Dél mellett. A déliek elnöke, Jefferson Davis sem örült annak, hogy szembe kellett fordulnia hazájával. Nem ezek a déli úriemberek voltak a vad négergyűlölők, hanem éppen azok a fehér szegény rétegek, amelyek a rabszolga munkaerőben riválist láttak. A déli nagybirtokos jobban megbízott a saját rabszolgájában, mint egy „gyüttment” fehérben. Ennélfogva a déli fehér kisfarmerek, akik nem bírták a versenyt a nagybirtokkal, úgy beszéltek a polgárháború alatt, hogy „ez a gazdagok háborúja”.
A polgárháború során a legvadabb lincseléshullámra nem Délen, hanem New Yorkban került sor, az 1863-as sorozásellenes felkelés idején. A nagyszámú fehér, többségében ír bevándorlót mélyen sértette, hogy nekik be kell vonulniuk a hadseregbe, és harcolniuk kell az unió helyreállításáért (ami nekik nem jelentett semmit), míg a gazdagok és a feketék otthon maradnak. A New York-i proletariátus lángokba borította a túlzsúfolt nagyvárost, és a felkelők válogatás nélkül megkínozták és meggyilkolták a feketéket, nemre és korra való tekintet nélkül. Az északi hadsereg is túlfűtött volt a rasszizmustól. Ezen már csak azért sem lehet csodálkozni, mert Északon ugyanúgy hittek a fehérek felsőbbrendűségében, mint Délen. Továbbá: azért, mert az északi közvélemény lázadónak tartotta a délieket, és megbüntetésüket követelte, nem jelentette egyúttal, hogy érdekelte a rabszolgaság kérdése.
Szóval a konföderációs zászló azonosítása a rasszizmussal egy tévedés. A rasszizmus jelen volt a csillagsávos lobogó alatt is, ahogyan a New York-i felkelés mutatta. Önmagában a konföderációs zászló eltüntetése a közterekről nem változtat a rasszizmus mértékén. Ellenkezőleg: úgy válik igazán rasszista jelképpé, ha a nem rasszista, ámde déli mivoltukra büszke állampolgárok nem merik használni. El kellene fogadni, hogy a történelmi emlékezet közösségfüggő: egyik jelkép mást jelenthet az egyik csoportnak, és más jelentéssel bírhat a másiknak. Jó esetben ezek a szubkulturális közösségek képesek elfogadni egymás értékeit. Én példaértékűnek tartom, hogy az afroamerikai közösség emancipációja úgy valósult meg, hogy közben a konföderációs zászló ott virít a déli autómatricákon, és ott lengedezik az arlingtoni nemzeti temető konföderációs emlékművén. Ha a konföderációs zászló elleni hajsza folytatódik, akkor fennáll a veszély, hogy a multikulturális Egyesült Államokban minden közösség elkezdi majd a másik hőseit, szimbólumait kitessékelni a nemzeti emlékezetből. Van egy ország, amelyben ez a bevett menetrend. Hungary a neve. Követendő példa?
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
