Már csak keveseknek kell kivándorolniuk, s akkor végre kiírhatják a magyar demokrácia ajtajára, hogy közutálat miatt az állami pénzből magánszínházként működő Parlamentbe költözött. Egyáltalán nem arról festünk most apokaliptikus képet, hogy nyolcmillió honfitársunk vonul csöpp batyujával a határok felé. Mert a tragikumot nem az értelmetlen túlzás, hanem a mobilitással ölelkező közéleti emigráció hordozza: mind többen intenek búcsút a politikumnak.
Aminek szomorú bizonyítéka, hogy hozzávetőleg húszezren regisztráltak a külképviseleti névjegyzékbe, miközben becslések szerint a félmilliót is elérheti a tartósan külföldön dolgozó magyarok száma. Úgy tetszik: csupán töredékük szavaz majd április 6-án. Ennek egyik oka, hogy a kormánypárt sokat dolgozott azon, hogy megfelelő akadályokat iktasson be a szisztémába. Az intézkedések ékköve az a diszkriminatív szabályozás, amely azt irányozza elő: a határon túli – magyarországi lakóhellyel nem rendelkező – honfitársaink szavazhatnak levélben, ám azok, akiknek van idehaza „otthonuk”, nem.
A megkülönböztetett csoport tagjainak a külképviseletekre kell vándorolniuk, ha voksolni szeretnének. Az eljárás méltó a nemzeti együttműködés rendszerének szellemiségéhez: ha már messze szakadt a magyar, tegyünk azért, hogy mind kevesebb szál fűzze hazája ügyeihez. Mert bár lehet arról mesélni, hogy a többség tartós dublini dorbézolás, az angolszász politikai kultúra tanulmányozása, továbbá német sörfőzdék földerítése, esetleg olasz pizzareceptek elsajátítása miatt van távol, csak éppen az igazság az: az érintettek közül sokan jövőt kerestek.
