A 2010 utáni közreakciók szerkezeti átrendeződéseiben én két szakaszt érzékelek.
Az elsőben nem kevesen önállóan még megpróbálják használni a teljes nyilvánosságot. De azt feldarabolták, s egyes terrénumairól már elkezdték kiszivattyúzni a levegőt.A nyilvánvaló légszomj sokakat elhallgattat, mások túlreagálnak, a felháborodásuk hangereje és a tiltakozó akcióik hatékonysága közötti kapcsolatok lazulnak. A helyzetek s az emberek vérmérséklete sokféle, de mégis kétfajta pólus rajzolódik ki. Azoké, akik félnek, s ezért kiabálnak – s azoké, akik félnek, s ezért hallgatnak.
A második fajtából, ez közismert, most éppen sokkal többen lettek. Az ellenállás persze konzerválja az egykori, 1989 utáni nyilvánosság darabjait, s ez nagyszerű. De működésképes kisrendszerekbe való összeillesztésükre (egyelőre még?) láthatóan nem képes.
A második szakaszban az emberek majd megszólalnak. Persze ott, ahol lehet, olyan érvekkel, hangulatokat megjelenítve, amelyekkel éppen rendelkeznek. Olyan helyeken, olyan hangerővel, ahol és amilyen veszélytelennek tűnik. De ezek a védett(nek hitt) sarkok sokasodnak.
Az ott megjelenő szövegek közül ügyeletes konfliktusok környékén egyre több keményedik. Azonban az ellenállás cserepei maguktól nem állnak össze. Ahhoz túl sok bennük a személyi töltés, féltékenység, szeretet/utálat. De a biztonságosabbnak tűnő helyszíneken összeálló véleményháló előbb vagy utóbb – persze alulról – mégiscsak összeköti őket.
S itt érdemes tanulni a múltból. A nyilvánosság hagyományos polgári elméletei megkülönböztetik a köz- és a magánszférát: a politika a közszférában zajlik, egyéni életvitelünket a magánszféra szabályozza. Az állam hagyományosan a közszférából szeretne magának minél nagyobb szeletet kihasítani.
A magántól, ha jót akar magának, igyekszik távol maradni. Mert ha a polgárt oda is elkíséri, kemény és tömeges ellenállásra számíthat. Persze a modern állam teljesen ettől sem tartózkodhat: a népességi ügyek nem megkerülhetők, a nőpolitika is egyre több teret követel. De a viszonylagos szétválasztottság nagyjából megmarad.
Azonban a szovjet típusú rendszerek zárószakaszaiban létezett egy harmadik változat is. Pétervári kutatók, Voronkov és Csikadze (1997) ezt privát közszférának hívják. A szabályszerű közszférát az állam elfoglalta, de az elnyomás már régen nem totális, az utolsó 30 évben diplomás tömegek kerültek ki az egyetemekről.
Jó részük értelmiségi is szeretne lenni. De hát ahhoz valahol beszélnie is kellene a közről úgy, hogy valamilyen mikroközegből arra válasz is érkezzen. S megszületnek mindennek a színpadai: a konyhák, és később talán a hétvégi házak, a telkek kínálta összejöveteli lehetőségek.
Mitikus színtérré a konyha válik. Ahol a vélemények még nem kerültek ki tömegek elé, de az ember már nem csak magának beszélt. A 60–80-as években ilyen konyhák millióiban formálódott ki a 90-es évek reformnemzedéke. Gorbacsov ezek nélkül senki sem lett volna. Itt a privát szférába szorítottan, de a köz ügyeiről esett szó. És számtalan párhuzamossággal, ellentmondással, félmegoldás álmával, de lassan összeálltak az átalakulás stratégiái.
Akárhogy alakul is a magyar erőtér, a konyha tartósan felértékelődik. Sőt a következő évek legfontosabb nyilvános színpadává válik. A cincogás alapzaj lesz.
E konyhákra 1989 előttről itthon is még sokan emlékeznek. És sokaktól, akik ezt életkoruk miatt nem élhették meg, kulturálisan ez a szféra láthatóan ma sem olyan idegen.
Persze a tízes évek mostani Magyarországa nyitott világ marad, és rengeteg metszetében összehasonlíthatatlan az egykori Szovjetunióval. De azt hiszem, épp a második szakaszban ennek a sajátosan régimódi privát közszférának kivételes szerepe támadhat. Itt talán nem, vagy kevésbé kell majd félni, és az emberek előbb-utóbb csak beszélni kezdenek.
Először ismét csak a szomszéddal vagy a sógorral. Később azután másokkal is. De megint gyorsan megszokják, hogy van véleményük. Ezt a konyhát az internet sem váltja ki de kiegészítheti. Azt mégsem hiszem, hogy a vacsoraasztalok válnának a következő egy-két évben egy csapásra a szabadság birodalmaivá. Majd kiegészülnek persze a 20–30-as nemzedék saját félprivát-félköz színtereivel: hálózatokkal, alkalmi összejövetelekkel, ideiglenes közösségekkel, bármivel.
Ezeket az új együtteseket hívom most majd „konyhának”.
Miért hinnénk, hogy ez tetszeni fog az állami oldal legelszántabb vagy csak legostobább ideológusainak? Azoknak, akik nem elég okosak vagy csak cinikusak ahhoz, hogy tudják, a lefojtott, s éppen elszigeteltségeiből következően manipulálható kis tereket, ha a rezsim ügyes, felhasználhatja a saját céljaira is.
Középtávon ezek talán stabilizálhatnak is. Visszafagyasztani az országot már csak azért sem lehet, mert akkor egy ipari társadalom egyszerűen nem működik. Tehát a konyhával együtt kell élniük. S akkor a konyha mégis harci tereppé válik. Az egyik oldalon, a kormányideológusok között megjelennek azok, akik aktívan küzdenének vele, s a legszívesebben visszaszorítanák mint hazafiatlant vagy erkölcsileg kifogásolhatót.
Mások majd úgy tartják, hogy tehermentesíti a kormányt, és a közvetlen ellenzéki nyomás egy részét végül is kiszivattyúzza a valódi nyilvánosságból. De osztódik a konyhával kapcsolatban az ellenzéki politizálás is. Lesznek, akiknek a konyha túl gyengének, túlzottan visszahúzódónak, sőt tulajdonképpen gyávának tűnik. Mások pedig, ellenkezőleg, itt szeretnének maguknak hátteret, második védővonalat kialakítani.
A konyhának azonban alapvetően mégiscsak van saját stílusa. Személyes, érzelmes, sőt érzelgős. Hangulatoknak kitett. Kiskereskedelmiár-érzékeny. Reagál a helyi nyilvánosságra. Süket és vak mindenre, ami teoretikus fogantatású, amihez általánosítani kell. Magyarország egyre kevésbé érdeklődik a nagyvilág történései iránt.
Az országos politika körül – mindkét oldalon –csak korrupciót lát. Még az értelmiségi konyha is egyre inkább vevő a bulvárra. E konyha hangadói szeretnék magukat a politikával szemben szellemi és erkölcsi fölényben hinni, ezért az ellenzéki politizálást is lenézik. Követnék, akiről azt hinnék, hogy megjeleníti érdekeiket. De hát ilyen közszereplőt maguknak nemigen találnak.
De közben akárhogy alakul is a magyar erőtér, a konyha tartósan felértékelődik. Sőt a következő évek legfontosabb nyilvános színpadává válik. A cincogás alapzaj lesz. Hangja sokunknak oly költőinek fog tűnni, mint a tücsökciripelés nyári éjszakákon a kopár görög domboldalakon.
