Csütörtöki számunkban olvashatták: kevés a vér, mert egyre kevesebben adják önként és ingyen a sajátjukat.
Engem rendszeresen hívogatnak a vérellátóból, hogy el tudnék-e fáradni a Karolina útra. Erre rendszeresen elmondom nekik, hogy momentán nem sokra mennének a véremmel, mert a télen volt egy kis kalandom Embólia kisasszonnyal, legalább ez év végéig szedetik velem a vérhígítót. Szépen jegyezzék be, mikor érdemes engem újra keresni, és addig ne vesztegessék rám az idejüket. Mégis megteszik. Legutóbb a telefonáló hölgy elárulta, ők ilyesmit nem tudnak bejegyezni, mert nincs erre szolgáló rubrika a rendszerükben. Ezért nézzem el nekik, hogy továbbra is telefonálgatni fognak, és még egy párszor elmesélhetem az embóliás sztorimat. És egy kismamának vajon hányszor kell elismételnie, hogy terhes? És a nagybetegeket meddig hívogatják?
Négy évtized alatt töméntelen adat gyűlhetett össze rólam abban a rendszerben. Minden alkalommal szép hosszú kérdőívet töltünk ki, megvizsgálnak, az eredményeket tárolják. Van sok-sok adatnak sok-sok rubrika. De egy sincs, amelyben rögzíthetnék, a saját érdekükben is, ha van velünk valami, ami a közös ügyünk szempontjából érdekes. A Karolina úton kedvesek a hölgyek, bensőséges a hangulat. De képzeljük el, hogy e szint fölött mennyire személytelen és merev lehet a rendszer, ha semmilyen személyes körülmény jelzésére nem alkalmas. Ha nem tudják a megfelelő időben azzal a kérdéssel hívni a beteget, a kismamát, hogy „meggyógyult?”, „megvan a baba?”, „találkozhatunk ismét?”
