|
Érdekes tanulság, ahogy a sokat emlegetett balkáni menekültösvény egy időre „balkáni folyosóvá" alakult
Reuters |
Az embercsempészek persze, közben arra számítanak, hogy iparáguk bevételei lényegesen nem csökkennek. Ugyan a „nyugati", Líbián és Olaszországon keresztül vezető tengeri útvonal a „balkáninál" nyilvánvalóan veszélyesebb. A jelenlegi körülmények között, sajnos, néhány ezer plusz vízbefúltat az idei szezonban biztosan be lehet kalkulálni. Bár a hírek szerint a tengeri szállítók beszereztek nagyobb, biztonságosabb hajókat is. Azonban a líbiai partokon úgy 150-200 ezren már a szállításra várnak. S egyetlen idei március eleji héten olasz és német őrhajók 3100 hajótöröttet szedtek össze. Sok menekültcsónaknak, már amikor kifutott, nem volt elég üzemanyaga ahhoz, hogy átérjen.
Mindeközben mi itt sikeresen kialakítottunk egy újfajta tudást, amelyet az „elijesztés nemzeti menedzsmentjének" neveznénk,
s ami az új Európában hamarosan az egyetlen népszerű, eredeti magyar államigazgatási know-how-nak fog számítani. Errefelé legalább nem beszélünk nagylelkűségről, szolidaritásról. A „régi Európa" álszentebb. Közép-Európában '89 után gyorsan kialakult egy igen kiterjedt formális szolidaritásmentes övezet. Nem voltak szolidárisak a nyertesek a vesztesekkel. Az értelmiség annyira örült frissen szerzett politikai mozgásterének, hogy nyilvánosan megvetette azokat, akiknek más, elemibb szükségletei voltak. Nem voltunk szolidárisak a szegényekkel, hiszen nekik hiányzott a kultúrájuk ahhoz, hogy boldoguljanak. Legyengültek a szakszervezetek. Mindenkiből lehetett kisebbségi, de hát akkor „másnak" számított, és ínséges időkben kit érdekel a másmilyenek baja? Szerencsére egyenként nem volt tilos mással is törődni, de nem volt kívánatos ezekből szervezett programokat összerakni. Nem illett közösségként szerveződni.
Nem a xenofóbia gerjesztette a menekült-ellenességet, épp fordítva történt.
A másmilyenség programszerű elutasítása tulajdonképpen felmentett az alól, hogy be kelljen vallani, nálunk egyébként sincs komolyabb társadalmi szolidaritás, hát akkor miért épp most jelenne meg? Szerencsére a pályaudvarokon, nagyobb városi tereken várakozók között sokan másként öltöztek, a nők kendőt viseltek, sokuk arcbőre sötétebb volt, mint azt megszoktuk. Hát akkor minden rendben van, idegenek. Nem kell szégyellni, ha gyanúsnak tartjuk őket. Nem tudjuk, hogy mennyit számítottak a létszámok. Ha valamivel kevesebben és elnyújtva érkeztek, akkor készségesebbek lettünk volna?
A globális világ képeit először senki sem érti, sem a menekülők, sem a helybeliek. A tanulásra, a félreértésekre rámegy az érkezők első nemzedéke. Az útnak indulók láttak európai képeket és hallották, hogy itt biztonság van. A dél- és kelet-európaiak pedig láttak friss háborús képeket, de valahogy nem fogták fel, hogy ezek ott valódi emberek voltak. Úgy látszik, ilyen az érintettek első neo-népvándorlási tapasztalata.
A beszédmódtól közben megrémülünk. Magyarországon hagyományosan csak belpolitika van. Védekeztünk és igyekeztünk minél kevesebbet foglalkozni a németekkel, az oroszokkal, „Brüsszellel" és az Audival. Azok nem kérdeznek bennünket, mi meg nem érdeklődünk irántuk. Még a 90-es évek jugoszláv háborúi is „messze idegenben" voltak, Ukrajna pedig egyenesen az Óperenciás-tengeren túl.
A menekültválságot az Ég küldte Magyarország emancipálásához, hogy végre önálló játékosként, (tulajdonképpen először sok nemzedék óta) beléphessünk saját döntéseinkkel a világba.
De ha elismerjük, hogy ezekkel az emberekkel valahol igazságtalanság történt, még ha nincs is közvetlenül közünk technikailag az egészhez, segítenünk kell. Legalább érzelmi tőkét kell beruháznunk. Tehát olcsóbb nem elismerni, aminek tanúi lehetünk, akkor is, ha épp az új helyzetben nehéz, egyre nehezebb letagadni, amit láttunk.
A menekültek zöme túlélt valamilyen traumát. A megrendülés tapasztalata azonban nem, vagy nehezen átadható. A kiszolgáltatottságot, megalázást meg lehet élni, de akivel ilyesmi történt, annak nincsenek szavai hozzá, nem tudja a nem verbális tapasztalatot megosztani. A trauma tartósan elválaszt. A potenciális befogadók meg ráadásul elfordulnak, nehogy valamit meg kelljen hallaniuk. A befogadó országok médiája pedig mindent megtesz (az első nagy vízbe fulladások óta az olasz partok előtt), hogy személyes sorsokról ne beszéljen.
A balkáni útvonalon még csak lemerészkedtek az újságírók Macedóniába, Szerbiába. De hát ezek nyugodt helyek, és a menekülők már ott is tudják, hogy hallgatni kell, igazi megvilágosító történetek onnan nem jönnek. Görögországban, különösen a szigeteken egy ideig még oldottabb volt a világ. Érkezett valamennyi személyes információ, de alig került a nagy médiába. Például Leszboszon dolgoznak a nemzetközi civil mentők, tulajdonképpen ők juttatják el a fogadóállomásokra az embereket, mert a szigetnek a török partokkal szemközti oldala meredek part, és csak viszonylag kevés helyen lehet feljutni.
De arról, hogy kik is a mentők, s hogy mi személyeset tudnak meg a menekülőktől, csak Facebook-bejegyzéseikből, esetleg blogokból derül ki valami. Egy blogger még ott a szigeteken kezdett el fényképeket gyűjteni arról, mit hoztak az emberek magukkal. A dokumentumokat kirakta a világhálóra. Tanulságosak ezek a menekültcuccok. Telefon, töltő, hitelkártya, esetleg kiselektronika. Gyermekápolási cikkek. A fényképekről nagyon kevés családi, vallási tárgyra emlékszem. A világ ott és itt összeért.
Később az embercsempészektől meg egymástól azt hallják, innen jobban fogadnak, onnan rosszabbul. Így azután még azt is letagadják, amiről esetleg mesélnének. Mindaz, ami személyes, ami megélt, ami megosztható tapasztalat lenne, azt elhallgatják.
Ezen az oldalon az alaphang a csalódottság 1989 várakozásai után: végül is a felzárkózás nem megy olyan gyorsan, az egyenlőtlenség tovább maradt velünk, mint gondoltuk. Az európai azonosság meg túl puha. A nemzetibe lehet belekapaszkodni. De a nemzeti korábban mindig mentőcsónak volt, nem a kompromisszumkötés eszköze. Ráadásul azt is tudjuk, hogy az elzárkózáshoz morálisan is ki kell zárni a másikat, a később érkezőt, a befogadásra várót.
Akit kizártunk, az lelkileg távol van, nincs személyesen közünk hozzá, nincsenek erkölcsi kötelezettségeink vele szemben, nem kell megosztanunk közösségi erőforrásokat vele, hogy az életkörülményeit javítsuk, s nekik nem lehet beleszólásuk annak mérlegelésébe, hogy mi igazságos velük kapcsolatban. Ezt együtt morális kirekesztésnek hívhatjuk, s addig nyilvánvalóan a kizártakat semmilyen formában nem fogadhatjuk be, amíg a magunk gyártotta morális zárakat, a másmilyenség intézményesítését fel nem oldjuk.
Mindezzel együtt érdekes tanulság, ahogy a sokat emlegetett balkáni menekültösvény egy időre „balkáni folyosóvá" alakult.
Ezen keresztül az érkezőket beszippantotta az európai mag, az útvonal állomásai gyorsítva küldték tovább őket „felfelé", a folyosóban. A folyosó tulajdonképpen horvát–magyar–osztrák, majd horvát–szlovén–osztrák kivitelezésben jött létre. Itt nem magad vonulsz, küszködve, azzal a sebességgel, amilyenre képes vagy, hanem beraknak egy rendszerbe, amely állami segítséggel és sokszor eszközökkel egyfajta csatornán belök a célterületre, azaz Németországba és az EU-magba. A rendszer nem akadályozott, hanem a legutolsó időkig segített a továbbmozgásban.
