Első ránézésre úgy tűnhet, hogy az Apple és az amerikai szövetségi nyomozóiroda, az FBI konfliktusában mindenki elérte, amit akart. Az FBI egy (feltehetően izraeli) cég segítségével fel tudta törni a Kaliforniában 14 embert meggyilkoló terrorista telefonját. Az Apple-nek így nem kellett megírnia azt a programot, amely nem csak egy, hanem minden iPhone feltörésére alkalmas lett volna. Egy ilyen program egyszerre gyengítette volna az Apple-termékek biztonsági rendszerét és az amerikai óriáscég bevételeit. Hiszen a program rossz kezekbe (bankkártyacsalókhoz, diktátorokhoz) kerülve minden iPhone-tulajdonosra veszélyt jelentene, és feltehetően nagy számban lettek volna felhasználók, akik elpártolnak az Apple-től, mert nem érzik ott biztonságban az adataikat.
Ám az Apple–FBI ütközet csak egy immár két éve tartó háború egyetlen csatája volt. Jelentősége abban rejlik, hogy ráirányította a közvélemény figyelmét egy első ránézésre unalmas, ám annál fontosabb ügyre. Az amerikai kormányzat és a Szilícium-völgy közötti vita arról szól, hogy a gyártók használhatnak-e titkosítást az átlagos digitális eszközökben. A titkosítási módszerek korábban hadieszköznek számítottak, a hatóságok még most is azt szeretnék, ha elolvashatnák, miről beszélnek egymással az állampolgárok.
Szerintük így lehet elkapni a terroristákat, drogcsempészeket vagy pedofilokat. Az informatikai ipar úgy érvel: ma már olyan érzékeny információkat hordozunk a telefonunkban, illetve küldözgetünk az interneten, amelyeket a legerősebb védelemmel kell ellátni. Senki sem akarja, hogy idegen kezekbe kerüljön egy magánlevele, bankkártyaszáma, tartózkodási helye vagy a gyermeke fotója. Barack Obama és tanácsadói szerint meg kell találni az egyensúlyt a nemzetbiztonság és a magánszféra között, ám technológiai szakértők szerint ilyen nincs. A titkosítás nem politika, hanem matek. Valami vagy titkosított, vagy nem. Átmenet nincs.
