Most már inkább Romániához zárkózna fel a békési határvidék – lapunk online felületén ezt a címet adták minapi riportomnak. Amikor az Orbán-kurzust szidják, gyakran mondják-írják Magyarországon, hogy lassan minden szomszédunk megelőz bennünket.
Pedig ami Arad, Temesvár, Nagyvárad, sőt most már Szalonta, Kürtös, Kisjenő ipari zónájában zajlik, nem más, mint Parragh László kapitalista realista mennyországa: az olcsó ipari betanított munka világa. Egy-két munkafázisra betanított emberek kábelköteget raknak össze gépjárművekbe, monoton munkában alkatrészeket forrasztanak, varrodában görnyednek – kevés pénzért. Ám ez még mindig sokkal jobb, mint ami a határ innenső oldalán van. Az ipari robotmunka ugyanis nálunk a közmunka ellenében istenített értékteremtő, piaci állás.
Ennyit ér a globális piacon az, amit a Kisvarjasról, Cséffáról, Ottlakáról ingázó munkások tudnak. Annyival többet a kínai, indiai bérnél, amennyivel kevesebb a szállítási költség. A magyar oldalról ma már ez is irigylésre méltó. Az eleki önkormányzat nehezen tud értelmes munkát adni a 390 közmunkásának. Pedig a közmunka arra jó, hogy rászoktassa az embert, hogy minden reggel föl kell kelnie, össze kell szednie magát, el kell mennie a munkahelyre, ott dolgozni, azért bért kapni, amiből lehet fogyasztani, és némi önbecsülést érezni. A következő lépés, hogy elmegyünk egy piaci munkahelyre, de olyanra, ahol el tudjuk végezni a feladatot.
