– Meg tudnánk maguknál akár triplázni a beruházást, de nincs elég képzett emberük. Maga szociológus, mit szólna hozzá, ha odatelepítenénk háromszáz vietnami mérnököt? – kérdezte. Semmi érdemleges és biztató nem jutott az eszembe. Végül is esetleges alternatívaként az itteni műszaki főiskolák kapacitásait nem tudjuk 5-8 év alatt megháromszorozni, s a végzettek egy része amúgy is továbbmenne Németországba…
Magyarország modernizációját egyébként korábban is nagy európai vándormozgalmak határozták meg. Az új középkori államokban, itt, Cseh- és Lengyelországban, a XII–XIII. században elsősorban német (vagy más, elnémetesedő) telepesek építették a városokat, kezdték a bányaművelést, szervezték meg a nemzetközi pénzforgalmat. Később, a XVII–XVIII. században, nálunk az ottomán háborúkban kiürült, elpusztított Alföldön és a szélesebb Duna-völgyben ismét németek és belső migránsok (ekkor kerülnek szlovák, ruszin tömegek le a síkságra), vagy a Balkánról felvándorlók indítják be az életet.
A XIX. századi modernitás zsidó tömegeinek jó része a monarchia lengyel-ukrán tartományaiból érkezik. És 1945 után ismét nemzetközi mozgás, a holokauszt, majd a németek nagy részének elüldözése üríti ki a vidéki városokat és környéküket. Ezekben az ügyekben 800 éve nincsenek magyar, lengyel, cseh döntések. Közép-Európa vagy haszonélvezője, vagy áldozata a nemzetközi mozgásnak. A helyi elitek vagy rá tudnak erre az egészre kapcsolódni, s akkor megmaradnak, vagy nem, s akkor lefele mozognak a lejtőn.
Igazi vita ma inkább a menekültekről folyik. 1990 óta s pillanatnyilag még ma is itt az EU az úgynevezett dublini szabályozást használja. Abban rögzítik, s most minden magyar újságolvasó is megtanulta, hogy a menekültért elvben az az ország felel, ahol belépett az unióba. Ez az elszámolási forma ugyan már a 2000-es években összeomlott, de Németország ragaszkodott hozzá, hiába követeltek új szabályozást a földrajzi peremországok. Végül is az emberek nagy részben befele igyekeztek, s oda is jutottak, de a déli tagállamokban, a görögöknél vagy Olaszországban léptek be az unióba.
Tavaly ősszel végre a németek is elismerték, másképp kellene a menekültfelelősséget elosztani, mert bírósági ügyekből következően végül a többség, a menekültek több mint egyharmada mégis Németországban adta be a papírjait, ott akart maradni. Az „igazságos” menekültelosztás elveiről a vita persze még folyik. Vannak, akik a tagállamok népességszámából kiindulva, mások a népességszám és a gazdasági erő valamilyen szorzata szerint szeretnék az érkezőket szétosztani. Németország persze nagy és erős, de ezekben a változatokban a jelenleginél így is kevesebb embert kellene fogadnia.
A keleti új tagállamoknak pedig, mint nekünk is – akik eddig az egész történetből majdnem kimaradtunk – viszont lépnünk kellene. Akár azt is hihetjük, hogy a félig illegális mai keleti–nyugati vándormozgás kezelésénél általánosabb ügyek – „humanitásunk”, az „európai értékek” – számonkérhetősége forog kockán. Valójában azonban az új európai munkamegosztásban a rossz munkák többségét a megtűrt, félig láthatatlanná tett, a víz alól igazán nem felengedett bevándorlókkal végeztetik el. Európában ma már – véletlen zugokat leszámítva – nincs rabszolgaság.
De Európa fenntart olyan szakmákat, lakóhelyeket, munkaköröket, amelyeket tulajdonképpen ma is félig kényszermunkaszerű, negyed-rabszolgakörülmények között működtet. S mert ezek önmagukban ugyan szörnyűek, de a kinti tömegek azt hiszik, vagy úgy tudják, hogy valahogy ezekből egyszer mégis ki lehet kerülni, s azután már ők is használhatnak valamit a jóléti államból – a jelentkezők áradata így folyamatos. Aki emberként túléli ezeket az éveket, győzött. Azok pedig, akik közben elpusztulnak vagy elnyomorodnak, lemaradnak az európai veszteséglistákról.
S nem egyszerűen menekültekről van szó. A fejlett világnak szüksége van olcsó, véglegesítésre nem váró, a szociális rendszerbe teljes jogokkal nem beépülő munkásokra. Így azután megerősödtek azok a munkaközvetítők, akik az embereket a kellő tömegben és lehetőleg jogaikról már ebben a stádiumban lemondatva, szállítják. Amikor bekerültünk az európai rendszerbe, akkor ennek a szisztémának is részeivé váltunk. Ezen nem változtat, hogy ide eddig kevesen jelentkeztek (mondjuk az osztrákokhoz képest).
Kicsik a bérek, rosszak a szociális mozgásterek, nehéz a nyelv, nem igazán befogadó a helyi népesség. De majd küld ide embert az új európai teherviselési rend. Előbukkannak váratlan helyi mágnesek. Jönnek, talán a Balkánról és Ukrajnából, akik mindenképpen meg akarnak ragadni. Persze, nálunk az itteniek eddig is elvégezték e munkák jó részét, közmunkásként vagy valódi munkaerőpiacon, de rosszabb feltételeket is elvállalva. S most jönni szeretnének, jönni is fognak mások, akik ha nem is kevesebbért, de kevesebb jogot elfogadva fogják a feladatokat elvállalni.
Elindul valamilyen eddig ismeretlen verseny a hazai rossz munkahelyekért. De aki Európára igent mondott, úgy látszik, a beépített igazságtalanságok működtetését is vállalta. Nem itt kellene, sokszor kifejezetten a gyengékkel szemben keménykedni. Senki sem tiltja, hogy az így kialakuló rendszert élhetőbbé, elviselhetőbbé tegyük.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
