Természetesen, ma itthon csak megzavarodottak gondolnak kilépésre. Kormánytáboron kívüli megzavarodottak. Brüsszelben pedig morgás van, de komolyabban egyik tagállam mandátumait sem korlátozták, vagy vonták eddig vissza. De a magyar papírok értéke, ha nem vigyázunk, romlani kezdhet.
Majdnem biztos, hogy az EU néhány éven belül több-, de legalább kétsebességes lesz. A magban egymásnak majd többet biztosítanak, többet engednek, mint a peremről érkezőknek. Persze ott majd többet is követelnek. Ha nem tudsz, nem akarsz ebben a többen részt venni, rendben van. Ki nem zárnak, csak egy csomó új dologba nem vesznek be. Vigaszágra kerülsz. Mekkora lehet majd ott a mozgásterünk?
Megpróbálhatjuk az aktuális magyar kormánynak elmagyarázni, mi függ tőle, s mi nem. Hátha nem vette észre, s azért tette, amit tett, vagy azért maradt ki valamiből addig. Így persze nem lehet változtatni. Gazdasági és szociális közállapotainkon, amelyekből az új státusz leginkább következhet. Különben is, majd elmagyarázzák, hogy a „nagy Európa” sok kis klubból áll össze, s azok egy részébe nekünk túl drága a tagsági.
Az igazi kérdés az, hogy mit tehet magában, állampolgárként az, akit egy ilyen helyzet komolyan zavar. Bizonyára többfajta lehetősége lesz. Az egyik, hogy nem tesz semmit, csak megsértődik „Brüsszelre”. Esetleg az új korlátokat csak a kapcsolatok stagnálásaként éli meg. Megköszöni, amihez így is hozzájuthat, s – mint annyiszor az újabb magyar és közép-európai történelemben – beéri vele. Végül is lényegében az európai kapukon belül maradt. De nem változtat saját státuszán, egyéni állapotán, jogi lehetőségein.
Vagy lép. Talán rögtön még nem lép le, de ha az európai bomlás nagyobb mértékű vagy a kiszorítás erősebb, akkor már ez is szóba jön. S vannak köztes lehetőségek.
Tanulságos, hogy mit tesznek most a britek, néhány hónappal a tagságukról szóló népszavazás előtt. Hirtelen sokan felfedezték az ír nagymamát vagy a másként áttelepülő írországi felmenőket. Hiszen rájuk hivatkozva lehet ír útlevelet szerezni. S akkor „európai polgárok” maradhatnak akkor is, ha Nagy-Britannia kilépne. Az utóbbi hetekben jól megugrott az ír állampolgársági kérelmek száma. Persze, második állampolgárság, második útlevél.
Nálunk háromféle lehetőség kínálkozik. Az első: ha már valaki kint dolgozik, tanul, él, akkor amint lehet, valamilyen formális státuszt is szerez magának a magban. Ideiglenest, ameddig csak olyat lehet, s valami állandóbbat, ha már olyat is lehet. Talán új vagy második állampolgárságot is. Esetleg megpróbál jogosítványokhoz jutni a zártabb „klubokon” belül az általa betölthető munkakörökre, esetleg ottani rokonaira, mageurópai felmenőire hivatkozva. Esetleg még – például szülésre kész fiatal európai („fehér”) nőként – a mag demográfiai megerősítésére is hivatkozhat. Úgy tűnik, az ilyesmi most még kulturálisan nehezen megy vagy menne magyaroknak vagy cseheknek, s könnyebben a baltiaknak, lengyeleknek, románoknak.
A papírok kínálta lehetőségek nem feltétlenül jelentenek áttelepülést, inkább csak a mozgástér bővülését. Úgy, ahogy a posztszovjet államok még megmaradt zsidó értelmisége sem akar elvándorolni, sőt eddig kifejezetten nem élt a már többször kínálkozó lehetőségekkel, de szerez izraeli állampolgárságot. Úgy érzi, hogy az mégiscsak biztonságot jelent. Nem is mint zsidónak, hanem mint orosznak vagy ukránnak.
A helyzet alakulásától függően egyre több magyar érezheti majd esetleg így magát a magyar papírokkal is. Ami egyébként nem zárja ki a fordított mozgást sem. Hiszen, ha nem is tömegek, de nem kevesen Izraelben közép-európai felmenőkkel most megpróbálnak „kemény európai papírként” magyar, lengyel, szlovák állampolgárságokat is szerezni az izraeli mellé.
Létezik egy harmadik elvi eset is. Maradni itthon és így szerezni még egy papírt, egy másodikat. Elsősorban a környéken, talán Ausztriában, sőt Szlovákiában. Az osztrákok biztosan a mag részei maradnak, a szlovákok nagyon pedáloznak, hogy ott maradhassanak, pedig nekik sem tetszenek a menekültek. És számtalan család él itt és ott, akik igazán csak a XIX. század vége felé kezdték magukat egyik águkban magyarnak, a másikban meg németnek, osztráknak, szlováknak számítani. A Monarchia vége ezeket a szétválásokat – úgy hittük – befejezetté tette. De száz-százötven évvel később miért kellene egy új geopolitikai helyzetben mindennek ugyanolyannak maradnia? Újfajta életmódok újfajta vegyes identitásokat is szülhetnek. Amikor már ma is cégeket, kocsikat regisztrálunk Szlovákiában, nem feltétlenül (csak) ügyeskedünk, hanem ennek az egykori közös térnek az elemeit építjük újra.
Ha az EU nem bomlik, de tovább rétegződik (aminek a valószínűsége nem olyan kicsi), akkor épp az érintett európai polgároknak kellene keresniük azokat a kötéseket, amelyek az uniót, ha nem is homogén térként, de azért valamilyen nagy, összenyitott társbérletként egyben tartják.
