Az európai–amerikai turistaipar úgy negyven éve megoldott egy politikai dilemmát. A tenger, a homok és az erős nap lent voltak délen, kellően olcsónak is tűntek, de demokráciából általában nem volt ezekben az országokban semmi. Nem is úgy nézett ki, mintha ezeken a vidékeken valami gyorsan változni kezdett volna. De hamar született megoldás. A rendőruralom megmaradhatott, hiszen a turistaövezetekben a külföldieket is védte. A spanyol turistaipar nagy tengerparti szállodasorai az ötvenes-hatvanas években épültek ki, Costa Blanca már virágzott, amikor Franco még (1975-ig) hatalmon volt. Voltak Párizsban ismert baloldali filozófusok, egyetemi tanárok, akik kijelentették, hogy addig nem mennek Spanyolországba, ameddig ott a diktatúra uralkodik. De nem voltak túl sokan.
Nem látom, mivel lenne jobb Erdogan Francónál, de nem láttam a posztszocialista világban olyan demokratát, akit ez a nyaralás szempontjából érdekelt volna. Az elmúlt hónapokban a szír menekültek útjába eső szigeteken a szállodák folyamatosan panaszkodtak, hogy miattuk elmaradnak a turisták. Vigyék el valahová azokat a menekülteket!
Lehet, hogy valóban nem kellene annyira finnyásnak lenni? Mindenesetre a nyaralás ma egész Európában annyira apolitikus kérdésnek látszik, hogy az önmaga is politikai ügy ezekben a fóbiáktól kínzott időkben.
De hát mi akkor a teendő? Bojkottot szervezni Erdogan turistaiparával szemben most naiv és ostoba próbálkozás lenne. Az ottani ipar ágykapacitása százezres. Ilyen áron, ilyen mennyiségben és színvonalon nyaralást Európában s a környékén nem kapni. Ha le tudják törni az utolsó hónapok merénylethullámát, alig van komoly konkurrenciájuk. S az újabb Putyin–Erdogan-kibékülés már idén is másfél millió orosz nyaralót hozhat a vízummentes déli tengerpartra. S hogy ott lesz-e még mellettük néhány tízezer magyar is? Istenem, kit érdekel az ilyenkor?
De két dolog azért talán így is lehetséges. A turistaipar a kitartásáért az anatóliai partokon kérhet, követelhet cserébe valamekkora politikai transzparenciát. Hogy a tömeges tisztogatások helyett egyénileg mérlegelhető és jogi úton megtámadható ítéletek szülessenek. S hogy a sajtó legalább részleges szabadságát még most, mondjuk, a turistaszezon végéig helyreállítsák. Ezt mint megoldandó feladatot folyamatosan benn kell tartani a nyilvánosságban. Az ilyen közpolitikai feltételek teljesülése végül is ugyanolyan fontos lehet a nemzetközi üdülővárosok számára, mint a járványügy megbízható kézben tartása. Hiszen jól látható, hogy a török turizmus politikailag sebezhető, sok üdülőváros forgalma jelenleg visszaesett (egyelőre elsősorban a pillanatnyilag még kimaradó oroszok miatt). Egy ország, amely – mint most – a mindennapjaiban retteg, egyszerűen nem lehet jó turisztikai célterület. S hogy mekkora ott a rettegés, olvasható most magyarul is, például az Erdélyi Riportban Parászka Boróka friss török útirajzaiban.
Másodszor, s ez már egyéni vállalás lehet, ha egy demokrata mégis odautazik nyaralni, igyekezzen megérteni, milyen állapotban van a demokrácia az országban, és próbáljon személyes kapcsolatot teremteni egy ottani (értelmiségi?) családdal. Látogassa őket, segítsen nekik, amiben tud. Ebből még talán valamilyen magándiplomácia is kijöhet.
