A probléma, azt hiszem, mélyebb. A cseh–lengyel nyilvánosságban vannak erők, amelyek vissza tudják vezetni eredetmondáikat 1989-re, sőt az azt megelőző évekre. Ott sincsenek már disszidensek hatalmon, a kormányokat új erők határozzák meg, de a világ valahogy mégsem a 2000-es években kezdődött. A szélesebb közönség ott sem emlékszik sokra, de létezik politikai etikett. A keletközép-európai eliteknek kerek évfordulónként illik meghatódni. Persze, egyszerűen ott az ellenállásnak kiterjedtebb a története. Van mire emlékezni. Még azt is feltételezhetném, hogy a lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok magukban, a hétköznapokban, különösebb politikai beavatkozások nélkül ugyanúgy felejtenek. De ha a történések kilencven százaléka így kitörlődött, ott még mindig maradt annyi, ami egy rendezvénysorozathoz hivatkozásként elegendő lehet. Nálunk meg, úgy látszik igazán mégsem.
De talán mégis inkább másról lehet szó. A mai politikai elit itthoni legitimációjához 1989-nek egyszerűen nincs már köze. Máshonnan jönnek. És tulajdonképpen már senki sem várja, hogy az akkori történésekhez mérjék magukat. Fél tucat Fidesz-vezető, természetesen onnan, az akkori magyar események viszonylagos sűrűjéből bukkant akkortájt elő. S ha mások nem, ők igazán megrendezhetnék a maguk „huszonöt évét”. Megtehetnék, de mégsem. Nem hinném, hogy egyszerű számításból nem teszik. Inkább láthatóan elidegenedtek attól a kortól, s ami fontosabb, akkori önmaguktól. És egyáltalán, talán nem is igazán szeretnék akkori magukat különösképpen mutogatni. Különösen, hogy a nagyközönségben sem az eufória (ha és amennyi egyáltalán volt), hanem a következő átrendeződési szakasz gyomorfájása és csalódottsága maradt az egészből inkább meg. Végül is 1989-et a mai első vonal most inkább meghaladni, kijavítani, átrendezni akarná. A szocialisták köré rendeződő baloldalnak – valamikori reformkörök ide vagy oda –sem túl jók a ’89-es emlékei. A felszabadulásélmény helyett inkább apró megaláztatások tömegére emlékeznének. Akkor minek? Egyébként ott, ahol valamilyen baloldal van kormányon, így Csehországban vagy Szlovákiában, reprezentánsai (ha hihetek az átnézett rendezvényprogramoknak) csak nagyon visszafogottan vesznek részt e projektekben. S Lengyelországban sem tesznek úgy, mintha ez az ő ünnepük lenne.
Igazán a projektekben három csoport vállal tevőleges szerepet. Sőt talán a rendezvényeket tartalmilag is ők ellenőrzik. Leginkább és a legnagyobb számban talán a valamikor antikommunista ellenzék túlélői jelennek most meg. Hogy még sincs teljesen veterántalálkozó jellege az összejöveteleknek, az inkább csak véletlen. Végül is kialakult részben mellettük, részben közülük egy már korábban is emigrációban élő, a „visegrádi” közértelmiségiekből, médiamunkásokból álló, a nemzetközi sajtóban is igen ismert interpretátor csoport. (Ma már jóval hetvenes éveiben vagy még idősebben.) Ez tulajdonképpen már ’89 óta értelmezője, propagandistája a közép-európai történéseknek. Bizonyos értelemben kint, a világban ők számítanak a „25 év” ma közkézen forgó értelmezései forrásainak. Érthetően még most is szerephez jutottak. A megemlékezések nemzetköziek, de a szereplő nemzetköziséget nagyobbrészt ők jelenítik meg. (A különböző helyszíneken mozgósított disszidensek értelemszerűen rajtuk kívül inkább helyi aktivisták közül kerülnek ki.) Az interpretátor csoport keresztben, több projektben is előbukkan, azonban a kerekasztal-összefoglalók, videofelvételek szerint különösebben új értelmezéseket már nem kínál. Vízióikat végül is elég sokszor még a korábbi években is előadhatták. Legfeljebb korábbi magukhoz képest most valamivel pesszimistábbak.
Inkább elvétve, de azért a projektekben sokfelé megjelennek azok az amerikai diplomaták, szabad európás vezetők, alapítványi tisztségviselők, akik a győzelmet konkrétan szervezték, támogatták, finanszírozták. Vagy mai szóhasználattal: akkortájt „exportálták a demokráciát”. Szerepük persze meghatározó volt, nélkülük a liberális értelmiség azt a szerepet nem játszhatta volna el, amely 1989-ben azért megadatott neki. De az egykori hidegháborús bábszínészek ma sem jelennek meg valós súlyukkal az emlékezésekben.
Az alapkérdések az emlékezésprogramokról (és azok magyarországi hiányáról) azonban meghaladják e rövid reflexió kereteit.
Végül is mi történik igazán az emlékezetpolitikával, amikor azt, ha még vannak egyáltalán üzenetei, nagyobbrészt az elmúlt időszak politikai vesztesei ellenőrzik? Itt nem az a kérdés, hogy háttérbe szorítva mikor van, és mikor nincs terük üzeneteik forgalmazásához. A mostani rendezvényhullám jó részét külföldi alapítványok szervezték vagy finanszírozták. Most (még egyszer) elvben meg lehetett jelenni azokon, a hazai aktuális pozícióktól függetlenül. Sokkal fontosabb azonban, hogy ilyen helyzetben hogyan keseredik meg ’89 képe, csak azért, mert az emlékezésre kiválasztottak közéleti szereplehetőségei korlátozottak. S azt sem tudjuk, hogy milyen szerepük lesz az utolsó negyedszázad emlékezéspolitikájában azoknak a memóriaháborúknak, amelyek ma a holokausztról, 1956-ról vagy a Kádár-rendszerről folynak. Lényegében semmi sem ismeretes arról, hogy milyen a memória- és felejtéstechnikáink összekapcsoltsága a különböző korszakok tartalmai, üzenetei vagy azok hiánya között. Láthatóan a különböző emlékezés- és felejtéscsomagok keresztbe metszik az újabb közép-európai történelmet. Az utolsó 25 év sem kivétel, ezekbe máris beleolvadt.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
