Szabadságfeszt

A Pride nem kizárólag az LMBTQ-közösségről szól, hanem a szabadság és a szolidaritás ünnepe. A felvonulás kezdetekor az egyik szóvivő megkérte a melegeket, leszbikusokat, transzneműeket és a támogatóként érkezett szimpatizánsokat, hogy tegyék fel a kezüket. Kiderült, hogy legtöbben a „heterók” vannak. A felszólalók nem feledkeztek meg más, diszkriminációnak kitett kisebbségekről sem, kiálltak a kormány által „illegális határsértőknek” titulált menekültek mellett is.

„Mindenki egyenlő!” – skandálták a Lánchídon vonulva. Egyetlen dolog viszont teljesen hiányzott: a gyűlölet. Még azokat sem gyűlölték, akik gyűlölik a „buzikat”. Egy fiatal férfi viccelődve üzent a pólóján annak a Jobbiknak, amelynek alelnöke szerint a „homoszexuális lobbi” a legerősebb a világon, méghozzá azért, mert a melegeknek nincsenek gyerekeik, így sok szabadidejük és pénzük marad. A pólóra ez volt írva: „Több tiszteletet a meleglobbinak”.

A kormányfő nonstop kirohanásai az éppen ellenségként kiszemelt csoportok ellen, a főpolgármester vagy a tudvalevőleg „nem buzeráns” józsefvárosi polgármester homofób fröccsenései időnként bennünket is elbizonytalanítanak. Pedig nem kellene. A Pride megmutatta, hogy Budapest maradt, ami volt: európai, multikulturális, szabadságszerető világváros.

Ennyi azonban nem elég. Molnár Adrienn, a rendezvény utolsó szónoka, a PeMeL – Pécsi LMBTQ Közösség képviselője azt kérte vidéki sorstársaitól, hogy legyenek aktívak, csatlakozzanak bátran. Ha sokan lesznek, akik vállalják a kockázatot, és teljesítik a kérést, akkor egyszer talán Magyarország valamely másik városában is tartanak felvonulást. Fogadni nem mernénk rá, csak reménykedünk, hogy ez a nap még a mi életünkben eljön.