Megteremtette hát a formát, ahogy a művésznek mindig meg kell teremtenie, és azonnal több értelme lett minden elhangzó hangnak és szónak, akár a hangszer, akár az író szólalt meg. Naná, hogy posztmodern formát, mi mást, amikor csak ez adhatja valamennyire vissza a posztmodern kort, amit élünk éppen.
Azt kívántam, bár hétköznapjaink leegyszerűsítő, lehülyítő megfogalmazásai közül is sokszor, nagyon sokszor kiragyogna a történések abszurditását döbbenetes erővel megmutató művészi irónia! Nem azt irigyeltem tőle ott a téren, hogy úgy tud írni, ahogy egyikünk sem, hanem azt, ahogy megéli, amit mi is, neki valahogy mégis történelmi idő, ami nekünk csak szájig érő pocsolya. Azt, hogy minden megállapítása mögött a műveltséggel megtámasztott gondolkodás erejét lehet érezni. Ha szó szerint azt mondja, amit mi is mondanánk, akkor sem ugyanonnan érkezik, és nem ugyanoda jut el.
Az alkalomhoz illően a könyvekről beszélt, nem habozott megnevezni a könyvheti kötetek és szerzők közül azokat, amelyeket/akiket a legtöbbre tart. Az értékrendje teljesen világos, támadhatatlan gondolati és művészi színvonalú műveket sorolt. Mégis, mert kifejtette lesújtó véleményét a maffiapolitikáról és a kultúraelfoglaló politikáról, a „másik” oldalhoz sorolják, ahogy ő mondta: a „tűzön-vízen át kormányhű” olvasók.
Baloldali Esterházy! Gondoljanak utána, mondogassák többször egymás után! Nem őrület?! Emberek, miért silányítjuk odáig magunkat, hogy skatulyákat állítunk föl, és abba próbáljuk beszorítani a szabad és szuverén gondolkozást, a szabad és szuverén elmét?!
Nem lehetne inkább figyelni arra, amit és ahogy ez a nagy magyar író mond?! Meg amit a többiek is, mert nem is tudom, állt-e valaha ilyen magas színvonalon a kortárs magyar irodalom. Olvassuk hát őket, és örüljünk nekik.
Örülni! Ez Esterházy kulcsszava is, az Egyszerű történet vessző száz oldal című sorozatának első kötete ezzel kezdődik, és ezzel is végződik (ha van is néhány oldal még kinyomtatva utána). Beszélt is a téren az élet, az olvasás öröméről. Régi fogadalmához híven igyekezett kerülni az Európa szót, de a szaxofon a végén, mintha csak magától, Beethoven Örömódáját, az Európai Unió himnuszát kezdte játszani.
