Barna Illés gödöllői cukrászmester története annyira végletes és magyar, amilyet kitalálni nem, csak felismerni lehet. Benne a legnegatívabb szereplő nem a feljelentő, aki feldöntötte az első dominót. Nem is a hivatal, amely eljárt, majd megpróbált érvényt szerezni a szabályoknak, s talán nem csak a bürokratizmus jegyében, ideiglenesen bezáratta Barna úr cukrászdáját. Nyilvánvalóan úgy, hogy aki a határozatot meghozta, tudta, hogy az idős cukrász esetében az ideiglenes biztosan végleges.
Soha nem voltam Barna Illés cukrászatának vendége, ahogy valószínűleg kevesen falatoztak ott abból a sok tízezer emberből, aki a közösségi oldalakon tiltakozik, azonnali újranyitást követel. Vagy épp ellenkezőleg, azok se lehettek törzsvendégek, akik most statáriális intézkedést szorgalmaztak azon képek láttán, melyek megjelentek Barna úr makulátlannak nem nevezhető kis üzeméről. De ahogy ez a vita a közösségi térben elhatalmasodva eljutott odáig, hogy Barna Illés atlétatrikóból kilógó mellszőrzete hogyan lóg vagy nem lóg bele a fagyiba, az gyomorforgatóbb annál, mint amit bármiféle tisztasági hiányosság produkálni tud. Hiszen mégiscsak egy tisztességben megőszült férfiről van szó, aki ma is a mesterségének él, dolgozni szeretne, s egyáltalán nem szolgált rá a megalázásra, akkor sem, ha történetesen a cukrászdája nem felel meg az élelmiszer-biztonsági szabályoknak. Bárki joggal fordulhat sarkon már a küszöbnél, de mégsem az a megoldás, amit most látunk, hiszen az maga a statárium.
Mi, újságírók is tarthatnánk erősebben mértéket, de kényszerűen loholunk az ítéletet követelők után. S ebben a versenyfutásban nem számít a HACCP-szabvány, a szabályok, az észérvek. Ez a bíróság rögtön ítél, majd új ügy után néz. A frusztráció így gőzöl ki a társadalomból, ami még hasznos is volna, ha a vízzel nem öntenénk ki a gyereket is. Hiszen szinte csak kérdés marad.
