galéria megtekintése

Saját halott

4 komment


Hargitai Miklós

Van valami nehezen megmagyarázható abban, ahogyan a hat éve kormányzó jobboldal a rendszerváltás előtti politikusokkal (vagy az emlékükkel) bánik. Hogy a tegnap eltemetett Pozsgay Imrét az 1990 előtti mezőnyhöz soroljuk, azt az alábbi két, tőle származó idézet indokolja: „Színtiszta, steril ellenforradalom" (1957), „Ez a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek" (1989).

Bár a politikai pálya a sztálinista Magyar Dolgozók Pártjában indult, és Orbán Viktor szűk tanácsadói körében ért véget, valójában minden, ami fontos benne, a két citátum közé esik: Pozsgay akkor lett politikai szereplő, amikor – mentségére szóljon, hogy viszonylag fiatalon, 34 évesen – kiállt a kommunista uralom elleni lázadás eltiprói mellett, és akkor szűnt meg politikabefolyásoló tényezőnek lenni, amikor a magyar történelmet is megváltoztatva rehabilitálta a forradalmat. Igaz, lett utána még majdnem köztársasági elnök, valóságos MSZP-alelnök, sőt, a szocialisták frakcióvezetője is, de nem emiatt emlékszünk rá, hanem azért, mert ő volt az első állampárti politikus, aki nyilvánosan a nevén nevezte azt, ami 1956-ban történt. De legalábbis nem az ellenkezőjét mondta.

Ami magyarázatért kiált az az, hogy – legalábbis az aktuális hatalom valóságértelmezése szerint – Pozsgay Imrének, ugyanúgy, mint a szintén Orbán-közelbe sodródott egykori ideiglenes köztársasági elnöknek, a Moszkvában végzett és a párthierarchia lépcsőit Pozsgayhoz hasonlóan végigjárt Szűrös Mátyásnak, meg a Fidesz megtért MSZMP-seinek (Matolcsytól Martonyiig) bérelt helyük van a nemzeti emlékezet oszlopcsarnokában, míg mondjuk a határbontó (de a forradalom leverésében kétségkívül közreműködő) Horn Gyulának nincs. És ha a jelenlegi kormányerőkön múlik, Pozsgayról – aki az 1950-es évek óta a mindenkori politikai elithez tartozik – előbb lesz utca elnevezve Magyarországon, mint az 1956-ban a forradalmi szerepvállalása miatt életfogytiglani börtönre ítélt Göncz Árpádról.

 

A Magyar Köztársaság itt felsorolt halottait a pártpolitikai harcokban kevéssé érintett állampolgár szempontjából a nemzetnek tett szolgálataik kevésbé különböztetik meg egymástól, mint az a tény, hogy pályájuk egy szakaszában átálltak-e a jelenlegi miniszterelnökhöz. Amiből egy meglehetősen sajátos, Orbán-centrikus politikai világképe látszik kirajzolódni: azoknak van helyük a nemzet emlékeze­tében, akik behódoltak vagy személyes szolgálatot tettek Orbán Viktornak, akiket pedig nem kísértett meg ez a lehetőség, azoknak sosem lesznek megbocsátva az ifjúkori politikai ballépéseik vagy hőstetteik.

Hogy tényleg, mondjuk a jövő évtizedből visszatekintve is ez lenne a legfontosabb emlékezetpolitikai szempontja a magyarságnak, az persze erősen kétséges – tartunk tőle, hogy a mostani osztályozás sem lesz tartósabb, mint egy rezsimmel ezelőtt a munkásosztályhoz fűződő, a költőktől a tudósokig mindenki rangsorolására alkalmas viszonyrendszer. Megnyugtató ugyanakkor, hogy a múló uralmi szeszély Pozsgay Imre érdemeit ugyanúgy nem befolyásolja, mint ahogyan a rendszerváltók közül a legutóbb eltemetett Göncz Árpád sem lesz kisebb vagy nagyobb magyar attól, hogy a mai rendszer origója csak megtűrt személy volt a búcsúztatásán.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.